Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Huszár Sándor: Hol van az a nyár?: (kisregény, II. rész)
Nekem tulajdonképpen izzadnom kellett volna és zavartnak lennem a hallottaktól, de gyarló az ember: azonnal átláttam, hogy a sorsomat valahol fenn már eldöntötték, hogy így döntötték el s ez a határozat közlésének a formája, ami nagyon megemelte a morálomat. Nem lennék őszinte, ha így, most utólag be nem vallanám: bizony még a káröröm is megtalálható volt akkor érzelmeim színskáláján. Mert a színházban működő különböző szervezetek vezetőségei nem voltak velem ellenséges viszonyban, de a testületekben egyének ültek, akik bevitték a társulatban folyó pozícióharcok hangulatát. Bizony sokszor voltam kénytelen engedményeket tenni nyomásukra, hogy egy-egy ügyben mellém álljanak. Tudtam, hogy most a helyzet megváltozik. És ez végtelen jóérzést, az erő, a hatalom eufóriáját öntötte el bennem. Aki azonban valami külső jelét keresi a megváltott erőviszonyoknak az nem ismeri a színházat. Másnap az élet pont úgy folyt tovább, mint azelőtt, csak most már obstrukciók nélkül. Az itt-ott összegyűlő színészek nem halkan beszéltek, hanem hangosan. A személyzeti osztály sánta, félvak, munkásból lett vezetője mélyen megemelte az igazgató előtt ellenzős sapkáját. Az igazgatói előszoba újra tele lett, mindenki kérdezett, mindenki jelentett. És egyáltalán úgy tett mindenki, mintha mindig ez lett volna itt a hang és a hangulat. Valamelyest már kiismertem az itteni világot s ezért nem csodálkoztam, sőt néha még nevettem is, mikor némelyik bukásomra spekuláló munkatársam verte le a kertet a lojalitástól. Különben egyetlen meglepetésem volt a látogatást követő napon: Mihály. Aki délbe jött be, ünneplőben volt és döbbenetemre áthelyezési kérést nyújtott be a tanügyhöz. — Nem értem! — kaptam fel a fejemet. — És a múltad? Mosolygott. Aztán leült a székre és kért, szóljak a titkárnőnek, hogy hagyjanak békén egy fél órára. — Nézd, mondotta, el kell neked mesélnem mindent, mégpedig nem egészen jó érzéssel. Engem, ott, ahol dolgoztam, a kőműveseknél, egy öreg szaki megtanított valamire: az emberek megbocsájtják, ha ellenük vétesz, de ha jót teszel, azt soha. Nem értettem. — Persze a rossz érzésem — folytatta Mihály — nem ebből a félelemből fakad. Rosszul érzem magam, mert az ügyben, amibe belecsöppentem, illetéktelen vagyok. Az események fordulata pedig romantikus, ha nem egyenesen giccses. — Miről beszélsz? — kérdeztem kissé türelmetlenül. — Mindjárt kiderül. Csak annyit akarok elmondani, hogy az, ami itt a színházban történt, engem nagyon meggyötört. Fel kellett adnom a semlegességemet. A kívülállásomat. Talán fel kellett adnom saját magamat is. Lehet, hogy egész eddigi emberi struktúrám omlik össze, de nem tehettem másképp. Kezdtem türelmetlen lenni. Miért nem beszél világosan? Mit húzza-nyújtja mint a keletien tésztát. Vagy ő is tulajdonképpen a hűségről akar biztosítani, mint a többiek? Erre neki nincs szüksége, hisz nem azok közül való, akik ellenem súgdosódtak. — Szóval — folytatta kissé halkabban — az Elvtárs egy keménytelki román parasztember fia. Azok közül való, akikkel azon az éjjelen együtt álltam a fegyverek előtt. Sőt még egy öccse is ott volt a kivégzendők között. — Értem, mondottam, tehát azért jöttetek be karonfogva? — Ezért. — Hát örvendek s most már értem is, hogy miképpen kerülsz be a tanügybe. És felálltam. Ő még ülve maradt egy darabig, mint, aki mondana még valamit, de aztán ő is felállt s elment. Később tudtam meg az Elvtárstól, hogy Mihály nem a saját ügyében kereste őt fel, hanem azért, hogy engem megmentsen. A saját ügye terven felül oldódott meg. Az Elvtárs évek óta üzent Mihálynak, hogy beszélni akar vele, keresse fel. Mihály azonban nem ment el hozzá. Elmondta ő pontosan miért. Saját magában csalódott, nem másban. Ezért érezte 51
