Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Huszár Sándor: Hol van az a nyár?: (kisregény, II. rész)
Hogy is tudnám ezt én érzékletesen kifejezni... Volt egy kollegám, akivel valamikor együtt dolgoztunk a cipőgyárban. És együtt — ahogy akkor mondták — emeltek ki és küldtek sajtómunkára. Ő egy kis kitérőt is tett, mert előbb pártmunkás volt, onnan került át a pártlaphoz. Már nem tudom, hogy s miképpen. Az ötvenes évek elején aztán szinte egyszerre váltunk meg a napilaptól. És mind a ketten hajlamainkat követtük. Én irodalmár lettem, egy irodalmi lap szerkesztője, ő rendőr. Újságíróként is állandóan nyomozott. És miután akkor folyamatos volt a kádermozgás, átkérezett a rendőrségre. Bizonyára ő ott ugyanolyan hittel végezte a dolgát, mint én az irodalomban. Sokszor azóta is találkozunk és ma is úgymond barátok vagyunk. Igen, ez talán jelez valamit az én belső történéseimről. Ugyanaz az esemény lám sokszor ellentétes irányba tolja el az embereket. Hiszen lehettem volna én is sok minden. Akkoriban tényleg sok út állt nyitva előttem. Ha csak azokat sorolom fel, ahová küldtek, sokszor szinte kényszerítettek, már az is elég. Még egyetemista koromban tanársegédnek neveznek ki, otthagyom. Politikai tisztnek akarnak küldeni, sőt iskolába, ahonnan törzstiszt lehetek huszonévesen s ma már talán tábornok. Az egyetem végeztével szinte elvesztem állásomat a lapnál, mert diplomata iskolába irányítanak és a feladatot visszautasítom. Tehát konokul és egyre konokabban befele irányul a figyelmem. Talán akkor is arra, hogy mi miért történik velem. Hogy tulajdonképpen mi történik velem. Ugyanis az ötvenes évek nagy ellentmondásai rám jótékony hatással vannak: életemben először kezdem magam felelősséggel nézni. Megvan még valahol az a Karinthy-kötet, amelyben vastagon aláhúztam egy részt. Egyre inkább érzem, írja Karinthy, hogy mindazért, amit teszek, valamikor, valahol felelnem kell. Nos ekkor kezdem a világot és benne magamat kritikaian nézni. Ekkor kezdek az önmagam dolgában elmélyülni. Életem külső eseményei azonban épp az ellenkezőjét mutatják. Soha nem voltam annyira benn a világban, mint akkor. Az ötvenes évek végén — fogadjuk el ezt úgy, ahogy én akkor vettem — váratlanul és akaratom ellenére kineveznek színházigazgatónak. Persze az esemény nem volt sem váratlan, sem erőszakos. Nagyon is törvényszerű volt, hogy — kategóriaként — előre léptem, legfennebb a személyem körül lehet — lesz is — vita. Nemzedékem több tagja ugyanis a politikai harc során börtönbe került. Tehát azon látszatot elkerülendő, hogy itt a fiatal értelmiségiek lázadtak fel a hatalom ellen, a nemzedék más, posszibilisebbnek ítélt tagjait vezető munkakörökbe helyezték. Eggyel, kettővel többet léptek előre, mint várható lett volna. Évekkel később, mint szigettel kettévágott folyó, újra együtt voltunk az irodalomban, de azok, akik akkor rossz sorsba kerültek, sosem bocsájtották meg nekem a felfelé lépést. Úgy érezték, hogy ellenük lettem igazgató. Megérdemeltem — mondták. Megszolgáltam — úgymond — a bizalmat. Persze erről akkor én mit sem tudtam. Ellenkezőleg: hősnek, mártírnak éreztem magam, aki ím feláldozta irodalmi karrierjét a közösségi érdekek oltárán. És itt térek rá arra, hogy akaratom ellenére tettek meg igazgatónak. Az embert akarata ellenére felakasszák, ritkán nevezik ki erőnek erejével tábornoknak. Én valóban nem akartam igazgató lenni, mert tőzsdeügynök sem akartam lenni. Ugyanis egyikről sem tudtam, hogy mi fán terem. Sosem merült fel a lehetősége annak, hogy efféle legyek. Mikor azonban — valóban — közölték velem, hogy direktor vagyok, nem mentem a Szamosnak. Ellenkezőleg, lassan elhittem, ami lényegében nem igaz, hogy megérdemeltem az előléptetést. Tudatom kezdett a helyzetemhez alakulni. A félénkségemből rövid idő alatt tekintélyelvűség lett. Eredendő küzdésképtelenségemből agresszív hajlam, némi világfájdalommal feloldva, amely így prófétaságnak nézett ki. Tájékozatlanságomat közvetlenséggel, a szellemi emberek közötti kötelezőnek mondott demokratizmussal kompenzáltam. A világot a személyemnek rendelt kocsiból, a színészetet az íróságom képzelt magasságából, a közönséget pedig az igazgatói páholy függönye mögül néztem. — Szorongva. És itt a lényeg! Az igazgatás nem akaratom, de természetem ellen volt. Húsz év saját és sok száz év ősi szegényember tapasztalata alakított valamivé és ezt nem tudta megváltoz42
