Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Szenti Tibor: Könyvismertetés ürügyén: gondolatok az erotikus folklór-kultúráról
Szenti Tibor Könyvismertetés ürügyén: gondolatok az erotikus folklór-kultúráról V ilágjelenséggé vált, hogy a második világháborút követően az irodalomba „beszökött” és „polgárjogot” kapott az esetek jelentős részében polgárpukkasztó obszcenitás. A szerelmi élet művészi ábrázolásával az emberré válást követően, a gondolatok maradandó formában való közlése és megőrzése óta találkozunk. A gyökerek e témakörben tehát évezredekre nyúlnak vissza. Mi sem természetesebb, hogy az ember egyik alapvető életmegnyilvánulása, a szerelem, az erotika helyet kap hétköznapi, sőt ünnepnapi életünkben is; hol a maga nyers valóságában, hol az alkalomnak megfelelően fölcicomázva. A végeredmény azonban ugyanaz, csupán a megjelenítése között vannak itt is jelentős eltérések, ahogy az „alkotók” vérmérsékletük és főleg tehetségük szerint megformálják. Tulajdonképpen addig nincs is baj, amíg a téma kontárok kezébe nem kerül. Nagyon is hozzászoktunk az ízes középkori trufák pikáns szövegeihez. A világirodalom jóval szegényebb lenne Boccaccio elbeszélései vagy Rabelais Gargantua és Pantagruel című kötete nélkül. (A romantika nagy mestereit, Hugót és Stendhalt, vagy a mi irodalmunk éles nyelvű Mikszáth Kálmánját már e téren bemutatni sem kell!) Ezek a művek szórakoztatva, tanítva mély emberi, társadalmi mondanivalót hordoznak és kortalanok. Kitűnő példával bizonyította ezt Nagy Olga erdélyi folkloristánk, aki néhány Boccaccio-novellát legépelve megmutatott adatközlőinek, akik az írás szerzőjéről, a művek eredetéről mit sem tudva, e történeteket a falujuk közönségesen megtörtént eseményének fogadták el. Tehát lett volna értékálló példája a második világháború után megjelenő irodalmi termékeknek is, amelyek a szerelmi élet leírásával foglalkoztak. De minden világméretű társadalmi kataklizma magával hozza a kiábrándulást, a bizalmatlanságot az előző korok társadalmával és kultúrájával szemben, amelyeket hibáztatnak a bekövetkezett pokoljárásért. A megtagadás újat szül. Az új alkotások kísérleteznek a jobb világ alapjait lerakni, amely alkotóik szerint nem vezethet többet az átélt tragédiához hasonló helyzethez. Ennek megvalósítása során mindent, vagy sok mindent elvetettek, amely addig az etikus emberi normákhoz kapcsolódott. így jelentkeztek az intim ágyjelenetek helyett a naturalisz- tikus nemi aktusok ábrázolásai, mi több, a pornográfia betörése a művészetekbe, főleg az irodalomba, filmbe, gyakran szándékosan keresve a legtrágárabb szavakat, kifejezéseket is. Mindezt persze remekül meg lehet „ideologizálni” a „magasabb eszmék” érdekében, amelyek az „őszinteség”, a „valósághűség”, az „álszemérem levetése”, a „hazugságok elutasítása” és hasonló fogalmakként kerültek kihívóan tálalásra. Igaz, hogy az új és nagyszerű dolgok mindig a merész kísérletek közben születtek — ha az újító mester volt! Ott van a baj, hogy a második világháború után született „trágár művészet” csupán a kísérletezés egyik hajtásának bizonyul. Főleg az ilyen irodalmi termékek olvasása közben ott bújkál bennünk a lehangoló csalódottság, hogy a durva nemiség megjelenítése során nem haladt előre az emberiség ügye; hogy a primitív nemiség szókincse szűk bőrnek bizonyult épp a szüntelen megújulást, lárvavedlést kereső embereknek, és már nem tud többet nyújtani; hiszen a szexualitás nem is az egyetlen tevékenysége az életnek. Ami pedig kiéli magát, illetve megújulni képtelen; amely gondolatot, témát nem lehet tovább gondolni és fejleszteni, bukásra ítélt! Vajon mi a helyzet a nép művészetében, a folklórban ezen a területen? Megszoktuk, hogy a világhírű alkotók a nép művészetéhez, mint „gyökerekhez” nyúlnak megújulásért és azt a „szent patakot” — ahogy a népek emlékezete, megőrzőereje, kultúrája egymásba folyva és egymásból kiválva futnak — „tiszta forrásnak” tekintették. így volt ezzel hazánkban is sok-sok alkotó, elég, ha Bartók vagy Kodály nevét említem. Azután jöttek tudós elmék, akik elmerültek e patakban és nem csupán a víz tisztaságát látták meg, hanem a mélyre szállt homokra is figyelmeztettek. Erdei Ferenc például így írt Parasztok (Budapest, 37
