Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Varga Dávid: Eltűnt - kezében bottal, virággal
Eset és „háttér” kapcsolata a továbbiakban e kérdésben tömöríthető: Milyen társadalom- és/vagy szociálpolitika szükségeltetik ahhoz, hogy a hazai évi 6—7 ezer (bejelentett) eltűnés visszaszoruljon? Azt — a jelenség pontosabb értelmezése nélkül is — nagy valószínűséggel megállapíthatjuk, hogy egy világosabb, jobban érvényesülő, hatékonyabb társadalom- és szociálpolitika az eltűnések számát — akár tisztán, akár „keverten” jelentkeznek — komoly mértékben csökkentheti, hiszen épp azok beilleszkedését, konfliktusainak megoldását segítheti, ahonnét az eltűnések legnagyobbrészt kikerülnek: a gyermekekét, öregekét. Azokkal értek egyet, akik a napjainkban erről kibontakozó eszmecserében azt vallják: még mai — s feltehetően holnapi — hatékonyság- és teljesítményelvű világunkban is több pénz kell a szociálpolitikára, mert „mindenki számára elérhetővé kell tenni egy sor olyan létfeltételt, amelynek korszerű színvonala a társadalmi viszonyrendszer egészére befolyást gyakorol.” (Ferge Zsuzsa: Új és régi szociálpolitikai dilemmák. Reflektor, 1984/1. 275— 303.) Hozzátenném azonban: csak egy meggondoltabb és követhetőbb — ellenőrizhető, kedvezményeiben akár limitálható vagy vissza is vonható — szociálpolitikára érdemes többet költeni, vagyis, ha a támogatást (differenciáltan) azok kapják, akik valóban rászorulnak, és érdemes is őket támogatni, mert nem élnek vele vissza. Az idézett tanulmány írója is rámutat: a nálunk ilyen úton-módon is javítható és javítandó „horizontális újraelosztás” — tehát a generációk közti, valamint a betegek és egészségesek közti igazságosabb elosztás, továbbá a területi egyenlőtlenségek bizonyos korrekciója — megvalósításának egyik feltétele a központilag újraelosztható források bővülése. Ám a másik feltétel sem kevésbé fontos, — lévén tudati: „az a kérdés, hogy a társadalom tagjai és a társadalom vezetése mennyire fogadják el a még, már vagy egyáltalán nem munkaképes (nem kereső) egyének jogát arra, hogy a mainál nagyobb mértékben, tehát az emberi újratermelés szempontjából igazságosabban részesedjenek az elosztható forrásokból.” (u. o.) Ezzel ahhoz a kérdéshez érkeztünk: érhet-e el valós eredményeket egy bármily hatékonyan szervezett, jól működő-funkcionáló szociálpolitika, ha a társadalom — megfelelő etikai kultúra, megfelelő erkölcsiség híján — nem áll a gyengék, rászorulók mellé az ilyen és hasonló ügyekben? Ha nem alakít ki olyan közvéleményt, „össznépi magatartást”, ami elejét veheti az eltűnéseknek is, vagy legalábbis a számukat, az esetek súlyosságát csökkentheti? (Vinczééket a faluban és környékén mindenki ismerte, a tarthatatlan helyzet megoldására — a mentőakciókkal kísérletező Vincze-lányok iránti rokonszenv jelein túl — mégsem avatkozott be senki; a „hivatalos falu” voltaképpen ölhetett kézzel szemlélte — a szociális gondozóval együtt — a kibontakozó tragédiát.) A primitív társadalmakban ma is „segítik” a magatehetetlen öregek „kivonulását” a társadalomból ott és akkor, ahol és amikor az eltartásukat fedező fölöslegtermelés lehetetlen, vagy igen nagy nehézségekbe ütközik. Nem ártana elgondolkozni azon, hogy ez a jogszokás — elemeiben — még mai, hazai viszonyaink között is létezik: Baranya egyes részein például nem ritka, hogy az öregeket — miután akár erőn felül is segítették a fiatalok pályakezdését — gyermekeik kamrába, sufniba zárva, minimális élelemmel ellátva, lassú halálra kárhoztatják. — Ezek az úgynevezett „kirívó esetek”: nincs olyan hét, hogy osztályunkra, panaszt tenni, három-négy tragikus sorsú öregember be ne jönne — mondja jogász ismerősöm, sok évi tanácsi és rendőrségi gyakorlattal a háta mögött. — Akad sok „szimpla” tartási per gyermekekkel vagy eltartókkal szemben; a leggyakoribb, hogy a gyermekei kisemmizni igyekeznek az öregeket, miután azok a házukat rájuk Íratták. Á szélsőségek sem ritkák: a magukat tehernek, fölöslegesnek érző öregek felakasztják magukat a padláslépcsőre ... Az esetek zömében a hatóság tehetetlen, mert a panaszok többsége konkrét ugyan, de nehezen ellenőrizhető, megfoghatatlan, nincs rá paragrafus. Leköpdösik az öregeket, durván szidalmazzák őket. Egy nyolcvanéves embernek, aki esetleg amúgy is fölöslegesnek érzi magát, azt mondani: „Miért nem akasztod már fel magad?!”, egyenlő a gyilkossággal, csakhogy nem bizonyítható, mert többnyire tanúk nélkül, négyszemközt történik. Az 13
