Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 3. szám - Varga Dávid: Eltűnt - kezében bottal, virággal

ként zavarosnak látszó öregemberrel megfelelően foglalkozzanak — kizárta, mint egyszerű gyakorlati lehetőség, de még inkább mint életmód- és életvitel-szisztéma, amihez nem lehet nem igazodni. Az állatot — nemegyszer nyíltan is kimondva — többre tartják az embernél, hát még egy „furcsán viselkedő” öregembernél...

Talán könnyebben alkalmazkodtak volna egy bár súlyosabb, de „testibb” jellegű bajhoz, mint a Vincze Jánosé, amelyhez kifinomult érzékenység, egészségügyi es általános kulturáltság kellett volna — már csak változó és változatos tünetei miatt is —, s ezt nem lehet tőlük számonkénti. Vajon találtak volna-e a faluban megfelelő gondozót az idős ember mellé, vagy egyáltalán kereshettek volna-e, ha „adva volt” az amúgy is otthon lévő asszony?

Világos, hogy már a közvetlen eltartókkal kapcsolatban felhozott mentőkörülmények is általános társadalmi magatartás- és értékformákat vonnak látókörünkbe, olyan — respektálandó — állapotot, amit nem lehet figyelmen kivül hagyni, s amiért nem csupán az eltartó családot, hanem magát a társadalmat tehetjük felelőssé. A társadalom felelősségéről azonban csak akkor beszélhetünk, ha tisztázzuk a két formáció közt közvetítő nagycsalád szerepét. Ha ezt nem tennénk, már ezen a szinten is etikai relativizmushoz jutnánk, ahol a felelősség annyira megoszlik, hogy már nem is értelmezhető.

Nos, az eltartók felelőssége kétségtelenül a legnagyobb, de hozzá kell tenni: a nagycsaládé sem sokkal kisebb!... Ha az állítás első felét tagadnánk, elfelednénk, hogy a sarkalatos kérdés mégis az, honnan ment el Vincze János: kik által teremtett, milyen körülmények elől menekült? Ha a második részét hagynánk figyelmen kívül, a felelősséget egyszerűen áthárítanánk a társadalomra, vagyis abba a csapdába esnénk, amit — a maguk mentségét keresve — a nagycsalád készített nekünk. Magyarán: a történtekhez a közvetlen eltartók a közvetlen, a többiek viszont a mélyebb okot szolgáltatták, mert nem tudtak megegyezni, nem tudták idejében megoldani apjuk tarthatatlan helyzetét.

Stefánia pontosan fogalmaz: „Ott rontottuk el, hogy nem tudtunk a bátyámmal közös nevezőre jutni...” A „tisztán erkölcsi” értelmezés nála a legplasztikusabb, ezért keres a bátyja számára is mentséget. Ezzel voltaképp magát menti, mert talán valamennyi gyermek közül ő kapott legtöbbet apjától; ő volt a kivételezett, mégis — mint Anna mondja — „ő volt rajta, hogy Jóskáék tartsák el a papát. Mivel nekik volt egyedül autójuk (aminek a megvásárlásához épp Vincze János segített — V. D.), nekik az állandó odajárás teher volt. A sógor sofőr, éjjel-nappal autózott... Könnyíteni akart magán ...” Mégis a három nővér közt neki lett volna leginkább módja rá, hogy apját magához vegye. így érthető, hogy — az eltűnt Vincze János után — Stefánia ennek a fordított „kaukázusi krétakörnek a legtragikusabb hőse, legnagyobb vesztese.

De mit kezdjünk a társadalom felelősségével, tekintve, hogy ez rendkívül nehezen, bizonytalanul mérhető? Ez igaz, de legalábbis következtemi lehet rá azokból az eljárásokból, amelyeket az esettel kapcsolatban foganatosítottak, szervek, intézmények képviselőinek szavaiból, akik véleményt mondtak róla. Bármilyen intézkedések, akár egyéni, akár intézményi, akár tudományosan alátámasztott vélemények ezek, ismeretükben megkísérelhetjük vázolni, hogy a konkrét eset megítélésében „hol tart” a társadalom, illetve a hasonló esetek „kezelésének”, visszaszoritásának feltehetően mik a kilátásai, esélyei.

Vincze János betegségére volt körzeti orvosa tíz év után is meglehetősen pontosan emlékszik. Úgy hetvenöt éves kora táján jelentkezett nála egy bizonyos természetes, de nem nagyfokú szellemi leépülés, amit később általános és agyi érelmeszesedés súlyosbított. Ez kihagyásos magas vérnyomással járt, ami eszméletvesztéshez hasonló állapotban, emlékezetkiesésben nyilvánult meg. Ilyenkor átmenetileg elmebeteg-benyomást keltett, de természetesen nem volt az: csupán a kora, betegsége produkálta a tüneteket. Bár mindez csak később, a következő körzeti orvos szolgálata idején fejlődött ki, egy emlékezetveszté- ses roham már ekkor jelentkezett. Kórházi kivizsgáláson is járt, de ott-tartani nem tudták, részben a kórházi ágyak hiánya miatt, részben meg azért, mert súlyosabb szervi problémá7