Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 3. szám - Varga Dávid: Eltűnt - kezében bottal, virággal

egészen betegen — gödörből mászott ki, utolsó erejével, hullajelöltek közül. Felnevelt öt gyereket — mikor miből tudott. „Szegényember volt — mondja róla a legkisebb lánya —, akkor is a rövidebbet húzta, most is ... Életének egyik legnehezebb pillanata, mondják, az volt, mikor a kisebbik fiát, Jánost, egy autóbaleset elvette tőle. Felesége idegösszeroppanást kapott; ő ezt már nem heverte ki. Feltételezem, hogy itt kezdődtek azok a bajok is, amelyek — egészségi romlásával összefonódva — végül eltűnéséhez vezettek.

Eltűnése nem lehetett puszta véletlen, nem „csupán” elkóborlás, hanem sajátos megoldása — esetleg egy nem várt tragédiába hajló megoldása — problémáinak. Napokig látták a környéken jönni-menni — tehát még visszatérhetett volna. Egyik barátjának, akivel együtt járták meg a hadifogságot, többször említette: „Már mindenre gondoltam ... Ha a gyerekeim nem szívelnek, én segítek magamon ...”

Öngyilkosság? Elkóborlás — mint egy majd csak bekövetkező önpusztítás helyének, módjának — egyelőre közelebbről bizonytalan — megválasztása? Elkóborlás — esetleg egy balesettel? Netán: akiknek útjában állt, egyszerűen eltették láb alól? ... Sem ez, sem az, akármilyen nyomatékos célzásait beszámítva sem bizonyítható, de ahhoz elég, hogy a felmerülő két kérdés közül — „Miért ment el?”, „Miért nem került elő?” — az előbbit tartsuk fontosabbnak. Erre mutat egyébként az is, hogy legkisebb lánya, a velem (még a dokumentumok ismerete előtt) folytatott beszélgetéseken szándékosan kerülte a család belső vitáira, konfliktusaira célzó megjegyzéseket, és az apját közvetlenül eltartó család: Vincze Józsefék bírálatában meglepően diplomatikusnak mutatkozott. Arra viszont határozottan kért, hogy húgával és nővérével is beszéljek a dologról...

„Én kicsi ember vagyok, így nem akadt, aki segített volna nekünk ... Megdöbbentem: az, hogy nem keresik, nem mulasztás, hanem nemakarás... Régen is, ma is kiestünk a társadalmi segítség szórásából — de legalább minket, a gyermekeit próbálták volna a hatóságok megnyugtatni! ...” — mondta. Sem elhallgatni, sem kisebbíteni nem lehet: nyilván a kisemberen esett igazságtalanság is jelentkezik abban, hogy édesapját „nem kellő módon” keresték. Mégis elgondolkoztató, hogy inkább azzal törődik, miért nem találták meg apját, mintsem arra válaszolna, miért ment el egyáltalán; inkább az „intézményeket” hibáztatja, rájuk és nem a családra hárítva a felelősséget.

Említettem: a Vincze-család Vincze János feleségének halála után új helyzetbe, új feladatok elé került. Mindenekelőtt: a többszobás, jól megépített házban már csak az idős ember lakott, unokája viszont, ifjabb Vincze József, házasulandó korba lépett, de lakása nem volt. Egyelőre „közmegelégedésre”, az unokáé lett a ház, Vincze János pedig egy darabig továbbra is itt élt, majd — a család „ösztönzésére” — fiának szintén a faluban, de annak másik végén lévő házába költözött. Szép szőlőjét eladta, árát egyenlő arányban elosztotta három lánya között, házáért cserébe pedig mintegy azt kapta, hogy őt, hátralévő életében a fiáék „meggondozzák”.

Igen ám, de betegsége, az érelmeszesedés, időközben kifejlődött, és Vincze János egyre több olyasmit tett, amit mind kevésbé tudott elviselni közvetlen környezete, s emiatt egyre élesebb konfliktushelyzet alakult ki. „Furcsán” viselkedett: emlékezete ki-kihagyott, egyre kevésbé tudott vigyázni otthoni eszközeire, értékeire, márpedig ezeket fiának családja — és különösen a menye — immár saját értékeinek tekintette. Állítólag egyre több tárgy és érték tűnt el a házból, vagy úgy, hogy az öregember elosztogatta, vagy úgy, hogy mások elvitték. Erre annál inkább megvolt a lehetőség, mivel Vincze János egy idő után nem nagyon törődött azzal, bezárja-e a kaput, ajtót, vagy sem. Ebből több konfliktus is kinőtt. Az egyik: fia és menye képtelen volt „megegyezni” vele — lányai szerint azonban erővel rávették! —, hogy ők vehessék fel a nyugdíját, és eltehessék azt a tízegynéhányezer forintos takarékkönyvet, amit az öregember nehéz napjaira tartogatott, s amit igy — ajtó-ablak tárva — szintén veszély fenyegetett. A másik: az el-elkóborló, majd hazatérő öregember fiának házába nem szeretett menni, mindig a régi otthonába jött, de zárva találta az ajtót. Többen látták ott ilyenkor sirdogálni: „Ellopták a pénzemet, a házamat, az életemet!... Természetes, hogy ilyen körülmények közt erősíteni próbálta családon kívüli kapcsolatait.

4