Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 2. szám - Henkey Gyula: A magyarság kontinuitása magyarországi népességek antropológiai vizsgálata alapján
a két község újratelepítésében alföldi származású magyaroknak is szerepük volt. Levéltári adatok alapján is igazolható, hogy Gömör megyének 1910-ben túlnyomó többségben szlovák anyanyelvű, északi részében 1662-ben igen jelentős számban éltek magyarok, ami megállapítható a csetneki uradalom részére szolgáltatásokat teljesítő jobbágyok nevei alapján, annak ellenére, hogy a jobbágyok között a Habsburgok kezén maradt országrészbe igen jelentős számban menekülő köz- és középnemesek nem is szerepelhetnek. Az újratelepítések során erősen hátrányos helyzetben voltak a Bécs által rebellisnek tartott magyarok, ezek közül is elsősorban a protestánsok, és ezt a megkülönböztető bánásmódot nemcsak a kamara és az új osztrák földbirtokosok, hanem magyar katolikus főpapok és a Habsburgoknál érdemeket szerezni akaró föurak is követték. Még a volt kuruc fővezér, Károlyi Sándor is telepített katolikus németeket az Alföld északkeleti részébe, mely nem volt tartós török megszállás alatt, és ahol a magyar őslakosság szinte teljes egészében fennmaradt. A földesurak jelentős része azonban nemcsak a katolikusok számarányának növelésével kívánt Bécsben érdemeket szerezni, hanem el is űzte lakóhelyükről a vallásukhoz ragaszkodó református magyar jobbágyaikat. A Kalocsa melletti Foktőről Batthyány József érsek kiűzte azokat a református jobbágyokat, akik tiltakozni mertek az erőszakos katolizálás ellen, és csak azok maradhattak meg közülük lakóhelyükön, akik áttértek a katolikus vallásra. A Nyitra környéki Komjátról és Örményből is elűzték a református magyarokat, de mindkét községben a katolikusok is magyarok voltak, de ezek idővel elszlovákosodtak. A Heves megyei református lakosság rekatolizációja során az egri püspök Kisköre és Sarud népét űzte el. A bécsi abszolutizmus Szolnok megyében is elérte, hogy csak katolikusok betelepedését engedélyeztette a földesurakkal. A bécsi körök célkitűzéseit itt is megkönnyítette, hogy a Rákóczi szabadságharc alatt kitelepített református magyar jobbágyok visszatelepítését is meg lehetett akadályozni. így maradt hosszú ideig lakatlanul Fegyvernek, Tiszapüspöki, Tiszavarsány, Szanda, Alcsi, Szentivány és Szolnok egy része is, mert nem volt katolikus betelepülő, reformátusoknak viszont nemcsak a betelepülést, hanem a visszatelepülést sem engedélyezték. 1736-ban Taksony azért szűnt meg községként létezni, mert Szeleczky Márton földesúr elűzte jobbágyait református vallásuk miatt. Az erőszakos katolizálás az egész országra jellemző volt, de a XVIII. században a törököktől visszafoglalt területeken volt a legnagyobb mértékű. A református magyarok egy része belefáradt a zaklatásba, katolizált és ezzel biztosította maga és családja számára a helybenmaradást, vagy az elpusztult községekbe való település lehetőségét. A Bácskában és a Bánátban még fokozottabban akadályozták magyarok, elsősorban a reformátusok letelepedését. Tiszaroffon, Tiszaabádon, Tiszafüreden, Tiszaszőlősön, Tiszaszentimrén és Tiszaiga- ron 2000, a Nagykunságból pedig 3000 magyar kérte áttelepítését a Bácskába, de a helytartótanács csak a kurtanemesként kezelt nagykunságiak áttelepülését engedélyezte. A telepítési adatok azonban arra utalnak, hogy Bécs célja nemcsak a katolikus vallás arányának növelése volt, a hátrányos megkülönböztetés elsősorban nem a protestáns vallás, hanem a Habsburg-ellenesnek minősített magyarok ellen irányult. Ugyanis amíg akadályozták protestáns magyaroknak a Bácskába és a Bánátba való telepítését, a legtermékenyebb délalföldi területek közül a Bánátba németeken kívül görögkeleti szerbeket és románokat, a Bácska déli részébe, valamint Békés és Csanád megyébe pedig evangélikus szlovákokat telepítettek. Bécs célja délen a magyarok elszigetelése volt a török kapcsolatoktól. Az újratelepítők nevei alapján arra lehet következtemi, hogy a telepes evangélikus szlovákok nagy számban fogadtak maguk közé magyarokat, de a befogadott magyaroknak el kellett fogadniok a szlovákok meghatározó szerepét, ami rövid idő után beolvadással is járt. A Békéscsabát újratelepítő családok között több volt a magyar, mint a szlovák nevű, a magyar nevűek száma Szarvason is megközelítette a szlovák nevű telepesekét, a Duna—Tisza közi Kiskőrös és Dunaegyháza újratelepítői között is igen jelentős volt a magyar nevűek száma. A négy említett alföldi helységben az újratelepítők között kb. egyenlő a magyar és a szlovák eredetű családnevek aránya. A palócföldi szlovák eredetűnek tartott községekben is jelentős számban mutathatók ki magyar nevű újratelepülők. A református magyar jobbágyoknál még lényegesen rosszabb helyzetben voltak a református papok és tanítók. Az erőszakos katolizálás következtében Pozsonyban 1673 és 1674-ben 733 református lelkészt és tanítót ítéltek halálra koholt vádak alapján. Aki lemondott a papi hivatásáról, az megszabadult, de 41 lelkészt, aki túlélte a kínzásokat, gályarabként adták el. Kevés volt a magyar katolikus papok száma is. Ez is oka lehetett annak, hogy egyes magyar falvak végleg, vagy átmenetileg szlovákká, románná, dalmáttá váljanak. Néhányat említek a XVIII—XIX. században elszlovákoso- dott községek közül. Ilyenek a Nyitra környéki Komját, Ürmény, Nagy-Emőke, Ghymes-Koszto- lány, Felső-Elefánt, Szalakusz, Kis-Lapát, Czabaj, Salgó, Újlak, Üreg, a Bars megyei Alsógyőröd, a Hont megyei Dalmad, a Kassa környéki Benyék, Bölzse, Bukócz, Búzafalva, Hemádgecse, Hemád- gönyű, Hilyó, Kassa-Béla, Kassa-Újfalu, Királynépe, Koksó-Baksa, Miszlóka, Alsó Olcsvár, Rás, Rozgony, Hemádtihany, de a Bárth által idézett levéltári adatok alapján átmenetileg elszlovákosodott 84
