Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 2. szám - Kósa László: Néprajz és magyar őstörténet: tudománytörténeti töprengések

Mindenesetre ébren tartotta a kételkedés szellemét, amit a következő folklorista nemzedékben sokkal mérsékeltebben Honti János képviselt.

De a folyamatosan differenciálódó magyarországi néprajztudományban az 1920-as évek elejétől nem ez a vonal, hanem Györffy István nagyhatású egyénisége kapott központi szerepet. A gyors fogyás, az eltűnés megsokszorozta a jelenségek értékét. Ellensúlyként vonta be a kutatásba az írásos történeti forrásokat. Az úttörő kezdeményezés dacára a történetiség kérdésével mégsem birkózott meg sikerrel, mert a tudománytörténeti hagyományokhoz igazodva és koncepciójának megfelelően az általa számbavett archaizmusok eredetét a valósnál jóval korábbra, lehetőleg a honfoglalás idejére, vagy még régebbre keltezte. Nem állt egyedül, nemzedéktársainak többsége elfogadta nézeteit. A tudomány- szak szerencséje, hogy a Györffy teremtette rendszer és egyénisége nyitottságának köszönhetően, tanítványai és szinte az egész következő néprajzkutató nemzedék felülvizsgálta nézőpontját és módszerét. A keleti elemekről vallott elképzelést ki kellett dolgozni részletesen. A finomabb elemzésre, hogy a figyelem ne csak a legarchaikusabb jelenségekre terjedjen ki, maga a professzor adott példát viseleti kutatásaiban. Továbbá épp a történeti források bevonásával derült fény arra, hogy a honfoglaláskorinak vagy még régebbinek vélt örökség későközépkori vagy újkori (pl. a cséplés és a nyomtatás elkülönülése, a tanyarendszer), ami persze csak viszonylagossá tette a jelenségek archaikus voltát, de nem törölte el. így válhatott világossá, hogy nem minden „ősi”, ami archaikusnak látszik, és nem minden archaikus, ami primitív (pl. az alföldi szilaj állattartás a hódoltság idején keletkezett pusztákon alakult olyanná, amilyennek a leíró néprajz megismerte).

A folklorisztikában Erdélyi János fellépésétől élt a teoretikus igény, de majdnem megmaradt az egységesülő néprajzban az ágazat sajátosságának, mert a tárgyi néprajznak nevezett anyagi kultúrakutatás jóval csekélyebb érdeklődést mutatott az elméletek és a módszertani viták iránt. így a magyar néprajzi tudománytörténet sajátossága, hogy Györffy feltevéseinek cáfolata nem heves nézetütközésekkel és nem kritikai elemzésekkel ment végbe, hanem lassan, alig észrevehetően új eredmények közzétételével.

7. Újabb kutatások. Lemondott volna ezek után a magyar néprajz az őstörténeti vonatkozásokkal kecsegtető vizsgálatokról ? Korántsem!

„Gyermekkoromban arról ábrándoztam, hogy egykor majd én írom meg az új „Ipolyi- t”. Ez nem az a könyv, amelyet elképzeltem, de mégis úgy érzem, egy szerény lépés a cél felé” — írta Róheim idézett könyvének előszavában. Az ősvalláskutatás romantikus tradíciója tehát tovább élt, csak egy ideig tetszhalott állapotban. Hamarosan kiderült, hogy legalább olyan erős, mint a hiedelemalakokkal bíbelődő tárgytörténeti filológia. A magát Katona Lajos hűséges tanítványának valló Berze Nagy János tanára intelmei ellenére az 1940-es években könyvet írt a pogány magyar mitológiáról (Égig érő fa). Munkáját az a Diószegi Vilmos utasította el, aki másfél évtized múlva a honfoglaló magyarok hitvilágát próbálta rekonstruálni. Mindketten beleestek az egyoldalúság hibájába. Berze Nagy csupán a mesékre és az iráni érintkezésre alapozott, Diószegi pedig a sámánizmust részesítette előnyben.

Az epika kutatásában is megtaláljuk a mai magyar folklorisztikában az Arany Jánosig visszavezető témákat. Vargyas Lajos keleti párhuzamokra rámutatva talált népköltészetünkben hősepikai elemeket.11 (Ő különben más tematikával, a magyar verselésről és a népballadák összehasonlító vizsgálatáról írt tanulmányaival is visszanyúl Aranyig és koráig.) A kételkedés és bírálat hangja is folytatódik. Voigt Vilmos több ízben tette szóvá Diószegivel és Vargyassal szemben ellenvéleményét.12 Alaptétele, hogy valójában Európa számos népénél föllelhető elemet minősítettek keleti örökségnek, és az összehasonlításban nem mindig egymásra vonatkoztatható, időben és térben eltérő eredetű adatokat vetettek össze, személyektől függetlenül nagy kérdése a kutatásnak.

Ismert, hogy a finnugor összehasonlító néprajzot Jankó János teremtette meg Herman Ottó leíró etnográfiáját és Munkácsi Bernát nyelvészeti tanulmányait továbbfejlesztve. Ha a magyarok és más finnugor népek kultúrája — nevezetesen halászata — között párhuza75