Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 2. szám - Kósa László: Néprajz és magyar őstörténet: tudománytörténeti töprengések
utóéletét tekintve egyáltalán nem az. Igaz, hogy a mitológiakeresés módszertani tanulságait Katona Lajos fogalmazta meg, de Ipolyin okulva már előtte Kálmány Lajos fölhagyott a rekonstrukcióval, csupán egyes hiedelemalakokról (pl. boldogasszonyok) írt dolgozatokat, új szakaszt nyitva a tudományterület történetében. (Utána már csak Kandra Kabos próbálkozott a régi nyomon. 1897-ben a Kalevala igézetében írt magyar mitológiát, de ezt már vitaalapul sem fogadta el a folklorisztika.) A részletkérdésekkel és tárgytörténettel foglalkozó pozitivista filológiát helyeslő Katona iránymutatását követte a témában Soly- mossy Sándor, egy ideig Berze Nagy János és Róheim Géza is, Magyar néphit és népszokások című könyvével (1925), mely rekonstrukciót sugalló címe ellenére inkább tanulmány- füzér, nem pedig megtervezett monográfia. Nemhiába mondta Tolnai Vilmos születésének centenáriumán Ipolyiról, hogy voltaképp felfedezte a magyar folklórt, Róheim bőven vett anyagot a Magyar Mithologiából. Katona Lajos is fejet hajtott az anyaggyűjtés értéke előtt, ám a módszert — a forráskritika elégtelensége miatt — joggal elvetette. Katona bírálta az Ipolyit keményen megtámadó Csengery Antalt is módszertani fogyatékossága miatt, hiszen ő sem tisztázta pontosan az ősvalláskutatás tárgyát. Az Ipolyi—Csengery vita utóbb sokakat késztetett állásfoglalásra. Tudománytörténeti súlyára jellemző Várkonyi Ágnes közelmúltbeli értékelése. Ő a nemesi-polgári eredetű és a népies-polgári realizmus szembekerülését mutatta ki a nézetkülönbségekben.7 Meggyőző érveléséhez hozzá lehet fűzni, hogy a valóban igazságtalan Csengery látásmódja közeledett a hamarosan uralkodóvá váló pozitivista gondolkodáshoz, s ez előremutató tényező, habár ősvallás-tanulmányai önmagukban jelentéktelenek. Ipolyinak viszont épp az az érdeme — mint szó volt róla —, hogy nagyszabású romantikus alkotást teremtett. Az előkép, Jakob Grimm Deutsche Mythologie-ja nem csökkenti jelentőségét, hisz nem másolta és eredeti forrásokkal dolgozott, épp általa kapcsolódott az európai művelődés nagy áramába. A hiedelemvilág sok szálon összefügg a népi epikával. Ipolyi is nagyban támaszkodott mesékre és mondákra. A hősepika iránti érdeklődés kezdete a XVII. század végéig, a Homérosz-kutatás indulásáig nyúlik vissza. Később, a nemzeti romantikában kevés dicsőbb dolgot képzelhetett magának egy írástudó, mint rátalálni népe nagyepikájára. Ismeretes, miként sikerült ez a finneknek és az észteknek. Arany János nevezetes tanulmányában (Naiv eposzunk, 1858—60) sorra vette a „homéri helyeket”, melyeket elsősorban a krónikákban megőrzött mondákban vélt feltalálni, azonban a döntő szót nem tudta kimondani az eposz mellett, mert már az is zavarta, hogy az általa jól ismert élő néphagyomány történeti emlékei közt hiába kereste megfelelőiket. De a kérdés kérdés maradt. Ha nincs népi eposz, hol vannak legalább a töredékei? Ha nem is volt, legalább a hősénekek maradványait kellene megtalálni. Folkloristák, irodalomtörténészek, nyelvészek sora kereste a választ. Nem mindig azt találták, amit kerestek. Gyulai Pál vasakaratú tanítványát, Sebestyén Gyulát Arany János-i élmény ösztönözte a honfoglaláskori mondavilág rekonstrukciójára. Az eltűnt énekesrend nyomait kutatva mentette meg a regölés anyagát, noha a regösök és a valamikori igricek kapcsolatáról feltevését nem fogadták el. Solymossy Sándor nem kezdett hasonlóan nagyszabású feladatokba, de összehasonlító tárgytörténeti vizsgálataival hozzászólt az epika kérdéseihez is. Vikár Bélát az eleven példa, a Kalevala izgatta. Amint lehetősége nyílott, saját költségén utazott Karjaiéba: „Mondhatom nem minden megille- tődés nélkül léptem a finn partra. Éreztem, hogy klasszikus talajon állok, az egyedüli helyen Európában, ahol az epos napja még nem tört le, ahol az ősi mythos remek költészete még él a nép ajkán ...” — irta beszámolójában.8 Hazatérte után azonnal magyar népköltészeti gyűjtésre indult Somogyba. Az eposz csodálata a két világháború között még azt a Honti Jánost is fogva tartotta, aki egyáltalán nem hitt a magyar hősepika megtalálásában. Igaz, itt ismét idegen példáról van szó. „Most történeti és megszentelt helyen állok, a Niebelung-ének szülőföldjén ...” — írta Passauból 1931-ben.9 5. A paraszti életmód, mint őstörténeti forrás. Hiába fejtette ki Kállay Ferenc és Edvi Illés Pál, hogy a népélet is a régi idők tanúja, a folytatás fél évszázadig hiányzott. Számos táj73
