Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 2. szám - Lipcsey Ildikó: Az önismeret írója: Beke György, a romániai magyarság szociográfusa
Beke György egyike volt azoknak, akik felismerték, hogy a Megéneklünk Románia mozgalom a romániai magyarságnak is lehetőséget teremt táncházak nyitására, ahol közkinccsé lehet tenni a Bartók Béla és Kallós Zoltán gyűjtötte népzenét, dalt és táncot, ahol az ifjúság cselekvőképessége is tág teret kaphat. 1979-ben például a 4310 színjátszó csoportban, táncegyüttesben, kórusban 70 000 magyar fiatal vett részt az országos bemutatókon és versenyeken, igen szép sikert aratva. Gazdasági-társadalmi változások Beke azt is megvizsgálta, milyen változások következtek be az ország iparosításával a családok, falvak életében, a nemzetiségi társadalom szerkezetében. Zilahon például 1969 óta 5000 új munkahely létesült. Ennek következménye, hogy a város lakossága megkétszereződött öt év alatt. Az akkori ötéves terv végén úgy számítottak: az ipari és a mezőgazda- sági termelés 30-szorosa lesz az 1950-esnek. Beke úgy látta: az 1973-ban létesített villa- moshuzalgyár, az Armatúra öntöttvasüzem és a fonoda megnyitásának köszönhetően, míg korábban 25 000 ember kénytelen volt távol munkát keressen, 1974-ben már 4200 dolgozó járt be a közeli falvakból a városba dolgozni. Velük, az ingázókkal több helyen is foglalkozik a szerző. Brassó város már a két világháború között vonzotta a Székelyföld népességét. 1976-ban Hargita és Kovászna megyékből 8400 ember járt be mindennap Brassóba a különböző munkahelyekre. Másokkal együtt ő is nagy reményt fűzött a Sepsiszentgyörgyön megépült új ipari létesítményekhez. Mivel azonban a jó munkalehetőségek a távoli megyék román lakosságát is vonzották, a helybeliek munkagondját csak részben oldották meg: így az egykori földművesek, most betanított, vagy szakmunkások továbbra is kénytelenek lakóhelyüktől több száz kilométerre munkát vállalni. Átutazóban az ÉrmeUék sajátos világán — 1169-nél 12 halásztanyát említenek itt a kútfők —, Beke megállapította: a halászok, pákászok egykori paradicsoma veszendőben. A 3000 főt számláló Erszalacson— a „szigetfalut” 1969-ben kapcsolták be az országos villamoshálózatba — továbbélt ugyan a halászat, de nem tartja el a lakosságot. így a helyi vezetőség gondját itt is csak szaporítja az elvándorlás és az ingázás, akárcsak a Brassót és a Székelyföld nagyvárosait körülvevő falvakban. A kutatók tanulmányaikban, monográfiáikban őrzik a néphagyományok leírását, az ünnepi és hétköznapi szokásokat, a táncházakban jó ideje szólhat a népzene, a népdal varázslatos hangja, régi szövőszékeket működtetnek falun és városon, csak a kézműves és iparos mesterségeket nincs ki folytassa. A vásárairól híres Margittán — a népi tánccsoportok és népdalkörök mentora itt is a tanító volt, Könczei Ádám — egykor a mesteremberek portékájuk alapján mérettek meg, mára azonban kihalt az utolsó fazekas — a 18. században huszonhetet tartottak számon — a mézeskalácsosokkal, cifraszűr-készítőkkel együtt. Kivételt talán csak az egykori máramarosi zsidó földműves családból származó Tessler Albert kupec képez, aki nélkül ma sincs hetivásár Margittán. Úgy tűnik, eddig sem Beke, sem az illetékesek nem találták meg a gyógymódot, hogyan lehetne a lakosság fogyasztása szempontjából is fontos iparágakat, szakmákat megmenteni. (Példa lehetne a Német Demokratikus Köztársaság, ahol központilag fordítanak arra gondot, beiskolázással és a munkaerő irányításával, hogy az egyes mesterségek, üzletek generációról generációra öröklődve megmaradjanak a családokban.) Az értelmiség elvándorlása nemcsak a magyar nemzetiség gondja, hiszen alig egy-két diplomás tér vissza szülőfalujába, szülővárosába: vonzza a jobb kereset, a nagyváros, vagy egyszerűen nem kap munkát szakképzettségének megfelelően. A Székelyföldről származó orvosnő Moldvában kap állást, a kolozsvári magyar tanárnő Galacon, a bánffihunyadi agrármérnök nem a helyi szövetkezetben, hanem Tirgovistén. Érdekes módszert talált ki 60
