Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 2. szám - Lipcsey Ildikó: Az önismeret írója: Beke György, a romániai magyarság szociográfusa
ismernie kell haladó hagyományait, történelmi kiválóságait, a művelődéstörténet rangos képviselőit. Az ismeretszerzés legfontosabb színterének az iskolának kell lennie. Beke ezzel kapcsolatban megállapítja: az anyanyelvű oktatás helyzete ma sokkal jobb, mint 1968 előtt volt, de a lakosság száma még szükségessé tenné az anyanyelvű oktatás továbbfejlesztését minden iskolatípusban, minden szinten, az iskolákban és a tagozatokban is. Amint az alábbi, az Erdélyi Magyar Évkönyv 1918—1929, a Román Tájákoztató 1950, az Előre 1971. március 19. és 1980. szeptember 14. adataira támaszkodó táblázat mutatja, a magyar nyelvű iskolák száma 1980-ig emelkedő tendenciát mutat, bár arról nincs pontos kimutatás, mely ezek közül az iskola, és mely csak tagozat: óvoda Általános iskola Középiskola Szakközépiskola Felsőfokú oktatás összesen 1918 449 2.576 192 75 10 3.302 1928/29 18 1.168 58 — 1.244 1948/49 2.089 88 57 + 41 felső 4 2.379 1971 955 1.337 91 — 2.383 1980 1.089 1.275 121 4 — 2.589 Csángó magyarok tájékáról tudósított 1972-ben a Magunk keresése című könyvében, és azonnal súlyos gondok kellős közepén találta magát. Klézsén 1930-ban 100 ember közül 35 nem tudott ími-olvasni. Az elmaradott állapoton változtatott az, amikor a Groza- kormáy idején megnyitották Moldvában az első magyar nyelvű iskolákat, közel nyolcvanat. Azóta megint sokan elfelejtették a betűvetést, mivel 1957-ben megszüntették a magyar nyelvű iskolákat, holott — írta korábban Beke az Igaz Szó 1971/3-as számában — már Cantemir moldvai fejedelem, Nagy Péter cár kortársa természetesnek találta, hogy Moldvában magyarul is beszél a nép. Ez azért is súlyos veszteség a magyarságra nézve, mert a kalotaszegi egykével szemben Moldvában a legmagasabb a születések száma: Klézsén 1970-ben családonként átlag 4, Forrófalván 6 gyerek született, de nem ritka az olyan család sem, ahol 12 a gyerekek száma. Anyanyelvű oktatás híján viszont lassan elvesznek a magyarság számára. Bekét, akit a találékonyság és szorgalom ezer jele derűvel tölt el, mélységesen megdöbbentette az értékrendszer felbomlása az utóbbi időben. Belényesen hallotta például a mellbevágó számítgatást — (Itt egymásra találnak az emberek. Barangolások Bihar megyében, 1984. ) —: nem érdemes tovább tanítani a gyerekeket, mert a költségek épp egy személygépkocsi árát vinnék el. Beke, itt Bihar megyében is lelkiismeretesen utánajárt: hol, mennyi tanuló tanulhat anyanyelvén a líceumokban és szakiskolákban — 25 fő szükséges ahhoz, hogy egy nemzetiségi nyelvű osztályt indíthassanak — és ezek között is mennyi az iskola és mennyi a tagozat. Az alacsony számokat látva egyrészt a szülők felelősségére mutatott rá, akik úgy vélik: az anyanyelven tanuló gyerekek hátrányos helyzetbe kerülnek a továbbtanulásnál, másrészt elmarasztalja a tanárokat is, akik nem használják ki a törvény biztosította lehetőséget sem. Lehangoló tapasztalatokat szerzett Misztótfalun, Tótfalusi Kis Miklós falujában is, ahol a nagy előd neve idegenül cseng az iskoláskorú gyerekek előtt. Az általános iskolában arra lenne mód, hogy az anyanyelvet, a magyart fakultative oktassák, de a szülők nem tettek ennek érdekében egyetlen lépést sem. így fogy ma itt is, és az országban másutt is Petőfi és Arany jövendő olvasótábora. Nagyenyed— Schola Transsylvanica—, mint Magyarországon Sárospatak és Debrecen évszázadokon át „oltalmazó szárnyait a Keleti- és Déli-Kárpátok között egész Erdély fölé kiterjesztette”, és értelmiségiek nemzedékeit adta a magyarságnak. Itt koptatta az iskolapadot: Bőd Péter, Körösi Csorna Sándor, Aranka György, Tótfalusi Kis Miklós, Pápai 58
