Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 2. szám - Huszár Sándor: Hol van az a nyár?: (kisregény - I. rész)
Akkor már mindenre el volt szánva és megmondta a látogatóknak: aki nem mer nappal és a kapun hozzá belépni, az többet ne jöjjön. Két hét se telt el, hívták a püspökségre s eléje tettek egy papírt, amelyben a falu kéri a püspök urat: helyezze el tőlük Mihályt, mert más papot akarnak. Tudomásul vette. Felesége a gyerekekkel beköltözött Kolozsvárra. Ő várt. Talán nem is tudta, hogy mit. Azt várta, hogy gyűljön az ereje, megtenni azt a lépést, amit ezt követően megtett. Nos itt váltam el a keménytelki paptól. B. Mihállyal azonban még találkoztam. * * * Állandóan azon töprengek, hogy ebből a történetből én miért hiányzóm? Rendben van: nem volt hová elmennem az érdekében. Egy kommunista mit tehet egy pap ügyében? Legjobb esetben kinevetik. Vagy egyszerűen megkérdik: miért nem védi a papot az egyháza? És még igazuk is van. Nekem nincs igazam. Mert én nem oszthatom fel a világot papokra és emberekre. Hiszen még az akkori ideológia szerint is az emberi lélek mérnöke vagyok. Hol volt tehát erről a színtérről az író? Mihály élete autentikus élet? De ha ez autentikus, akkor a sztahanovista-élet nem lehet az. Vagy igen? Hiszen lám mit produkál a történelem: Mihály aggmenházban van, a sztahanovistám — voltam olyan kezdő, hogy élő emberről másoltam a figurát — boldog nagyapa, unokák veszik körül, a kertjét műveli, mosolyogva üdvözöl, ha találkozunk. Gyanítom, hogy kissé összezavarom a dolgokat. Túl is komplikálom. Az élet egy, s más az irodalom. Egy, hogy az életkörülmények hogyan alakítanak sorsokat s más, hogy ezek a sorsok mint tükröződnek a kor irodalmában. Azért is kár ezen sok erkölcsi ágat-bogat keresni, mert az igazság, mármint az én igazam nem is egyszerű, hanem szimpla. Ezt a történetet én akkor nem tudtam volna eladni. Miért vegyek magamra olyan bűnt, ami nem az enyém. Elvégre cenzúra is volt akkor! Ebben meg is nyugodtam volna, de mivel Mihály még mindig nem írt, az irodalmi szemeteimmel teli láda pedig még mindig ki volt rámolva, újra túrkálni kezdtem a múltamban. Ekkor került kezembe az alábbi írás. * * * „Nemrégiben a fővárosban időztem pár napig s ott hozott össze a sors az írók Házában Mister Lindseyvel, az észak-amerikai lap kétméteres munkatársával. Véletlenül toppantam be egy szobába, ahol barátaimat sejtettem s ahol azonnal átláttam, hogy külföldi vendéget vesznek körül a kollegák. Nem akartam udvariatlan távozásommal zavart kelteni s leültem egy székre, s miután pedig a körülöttem ülőktől megtudtam, hogy a Mister jóindulatú fiúnak látszik, átadtam magam a hallgatásnak. Szóval figyeltem Lindsey kollegát s minden igyekezetemmel azon voltam, hogy jólne- veltségről tegyek tanúbizonyságot. Ez egy ideig sikerült is, mert a kollega angolul beszélt — a tolmács körül már nem volt hely — s így intelligens mosolyommal sikerült Mister Lindseyt nagyrabecsülésemről biztosítanom. Á gyalázat csak akkor tört ki, mikor a kollegák tájékoztatták afelől, hogy magyar vagyok, meg hogy — fiatal prózaíró és arról is, hogy egy ősi erdélyi városból rándultam le a fővárosba. Nehéz helyzetemből azonban két gyorsan összeállított francia mondattal sikerült kivágnom magam, mégpedig sikerrel, mert a barátaim maximum mosolyogtak, röhögni — szavamra — senki sem röhögött. Már-már úgy látszott, hogy szárazon megúszom, amikor a találkozó végén az én Misterem váratlanul mellém lépett s zengzetes francia nyelven arra szólított fel, hogy költeném el e nap emlékére az ő társaságában mai ebédemet. Megvallom, kissé zavarba jöttem az amerikánus szimpátia kitörése láttán, főleg miután azt is megtudtam, hogy tolmács nélkül intim kettesben óhajt velem maradni. 39
