Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 2. szám - Huszár Sándor: Hol van az a nyár?: (kisregény - I. rész)

Mindegy. Ez nem lényeges. Az a lényeges, amit valóban a második, vagy harmadik napon mesélt a pap s amiben biztos is vagyok, mert barátságunk itt kezdődött. Benne is, hisz megnyilatkozott előttem s bennem különösen, mert amit akkor hallottam tőle, nagyon megfogott.

Negyvennégy szeptember ötödikén a magyar csapatok átlépték a bécsi határt, hogy a hitleri koalícióhoz hűtlenné vált Romániától elvegyék Erdély másik felét is. Délután kezdtek lövöldözni a határon s este már ott is voltak. Olyan hirtelen ment minden, hogy a pap azon az estén csak autón látott katonát. No meg lovon és szekéren. Egyik ment, a másik jött. A fegyver beszélt. Az emberek elbújtak, jobbára azt se tudták, mi történik, sötét volt a falu. Később aztán hallott hangokat. Magyar vezényszavakat is, meg falusiáktól származó igéket is. Szintén kizárólag magyarokat. Volt mulatás is, meg minden. Egy része a falunak le se feküdt. Tárgyaltak, beszélgettek katonákkal, egymással. A harangozó hozzá is bekopogott és hívta a községházára, de ő azt mondta, hogy reggel szívesen áll az új hatóság rendelkezésére, most fáradt, lefeküdt. Igaz, hogy meg is volt hűlve. Szóval így történt.

Reggel, alig virradt, a kerten keresztül jön egy egyházfi: baj van, tiszteletes úr. Mi a baj? Szedik össze a román férfiakat a felszegen. Az éjjel — nem is tudott róla — kigyúlt s porrá égett a Rekesán Toagyer háza. Benne vagy négy magyar katona. Azt mondják, a románok gyújtották rá a házat a magyar honvédekre. A pap azonnal felöltözött s átlépett az első szomszédba, ahol — hallotta, de nem tudta mit — suttogott már néhány ember. A jegyző házának egyik fele égett le. A fiatal, nőtlen férfi a román csapatokkal visszavonult s a házába katonákat szállásoltak el. Egyesek szerint a katonák maguk okozták a tüzet, mert részegek voltak. Ezt látszott bizonyítani az is, hogy a szakasznyi beszállásolt emberből csak négy halt meg, aki a konyhában aludt. Mások azt mondják, hogy a honvédség elfogta Felekán Távit, a román pap fiát, akinek petróleum szagú volt a ruhája. Ő öntötte le a házat, gyújtotta meg, s állítólag a bűntársakat is megnevezte. Később ugyanezt mások megcáfolták, mert úgy tudták, hogy Távi, aki valóban hangoskodó fiú volt, szintén elmenekült az este. Akiket pedig összeszedtek, ártatlanok, és főleg nagycsaládos, középkorú emberek, akik valahogy felmentést nyertek a hadakozás alól. A hangulatot a pap úgy jellemezte, hogy nem volt se sírós, se nevetős, olyan vállvonogatós volt inkább, hogy ez biza elég rossz, de most már mit tehetünk? A pap volt, mint mondta, a legnagyobb gondban. Maguk azon elgondolkoztak, mondta ki végül, mi lesz itt, ha a románok visszajönnek? Az egyik ember ugyan megkérdezte, hogy ugyan mi, de az általános hangulatra nem ez volt a jellemző, hanem az elgondolkozott pislogás. Arra, hogy a kerék fordulhat, senki sem gondolt. A csend olyan hosszúra is sikeredett, hogy a pap nem várta meg, míg a döbbenet szóvá formálódik. Gondolta, átmegy még néhány házba ezzel a gonddal. De már nem volt idő. Hozták lefele a románokat, lehettek tizenöten, kétoldalt fegyveres őrség kísérte őket. De elől és hátul is volt katona.

B. Mihály a kerteken át — háborús időkben ott szoktak járni — haza szaladt, mert a papiakból jó kilátás nyílott a templom előtti térre, ahol a menet megállt. Kezdték sorba állítani a románokat a templom kőfala előtt. Egy tizenhét éves fiú is volt köztük. A Szome- sán Mária fia. Az apja nemrégen esett el a fronton. Ő volt az asszony egyetlen reménysége. Hozzá is eljött az asszony, mondta, hogy a pópánál is volt, malacot hozott s kérte, imádkozzon, hogy érjen véget a háború, mielőtt a fiát is elviszik. Ilyenek ezek mind szegények! Hegyi emberek, tele babonával, de nem ártanak senkinek. A malacot persze visszaadta, de lám, a fiút a két nyelven elmondott ima sem mentheti meg.

A katonák is felsorakoztak. Fáradt tartalékosoknak tűntek. A parancsnokuk, egy fiatal zászlós látszott csak nagyon tüzesnek. Az ő hangját lehetett hallani. Felsorakoztatta a katonákat a kivégzéshez.

Az utca néptelen volt. Az emberek ablakokból, csűrökből, pajtákból leskelődtek. Csend volt. Csak a fiatal zászlós éles hangja csattogott a puha, nyárias reggelben. Mintha az öreg

26