Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 2. szám - Huszár Sándor: Hol van az a nyár?: (kisregény - I. rész)
irigylem! Azt is bevallom, hogy annak, akiről az írás szól, egy könyvét sem tudom végigolvasni. Szélhámosnak tartom. A csacseneceit pedig dilettánsoknak. De őt magát halálosan irigylem. „Járja a maga útját, a sors, az idő és a tehetség kiszámíthatatlan meghatározottságában. ” Boldog ember! Pedig. .. sorsszerűség, gondolkodásmódomat meghatározó idő az én életemben is van. Tehetség? Valami kell legyen, az Isten megfizeti! Hisz tizenöt könyvem jelent meg. .. Igaz, hogy fanyalgások közepette, de megjelent. És elfogyott. Míg a fanyalgók könyvével Szamost lehet dugasztani. Kiszámíthatatlanság? Pláne van. Hogy is lehet ép ésszel egy ilyen szakmát művelni, ahol az ember ennyire ki van szolgáltatva önmagának. Hetek óta írok egy novellát. Eldobtam ötven oldalt, maradt húsz. Ma elolvasom s eldöntőm, hogy abbahagyom. Ráment két hetem! Hát ebbe nem kell beleőrülni? Hát csoda, ha nem áll le a lemezjátszó? * * * Egy lev lap... Mert gondoltam szellőzök egy kicsit és leszaladtam a postáért. Semmi, egy levlap. A lakásban, szemüveget téve fedezem fel, hogy F. bányáról jött. Hát ez meg ki lehet, hisz sose jártam F. bányán. Nézem a feladót: Antika. Ennyi látszik. A vezetéknevet eltakarja a postai pecsét. De ki az az Antika? Biztos valami gyerek. Ilyen kicsi gyerek írna nekem, aki még becézi önmagát? Felbontom a borítékot s rögtön felmérem, hogy az írás öreges. És nőies is. Tehát Antika tulajdonképpen Antónia. Ez a túlzó közvetlenség pedig Antikénál alighanem a második gyerekkor jele. Helyben vagyunk. Nekem való partner! „Tisztelt író úr! Értesítem, hogy a könyvét megvettem mert itt nagyon gyenge a Könyvtár és az én drága gyermekem nekem minden hónapban küld 100 lejt és mivel én nem cigarettázok erre könyvet veszek meg levelezőlapot. Nahát, csak azt akarom írni, hogy jó könyv az író úr könyve de van egy panaszom, miért nem ír a szerelemről is. A szerelem nagyon fontos az ember életében. Zárom soraimat mert vége a lapnak csak annyit még hogy van itt egy barátja B. Mihály aki magát üdvözli. Szerető olvasója: J. Antika.” Milyen kár, hogy szemmel láthatóan dodó. Még jól is esne az elismerés. Bár nem tudom ilyen ügyben egyáltalán van számomra szavahihető tanú? Szerető gyereke küld havonta száz lejt szerető olvasómnak, de hová? — forgatom kezemben a levlapot. Hol gyenge a könyvtár? F. bányára. Hová F. bányára? Az állomásra? Nagyítóval végül kibetűzöm: Öregek háza. Világos! Hirtelen az egész ügy érthetővé lesz. Még B. Mihályt is azonnal felismerem, akit nyilván sose láttam s akinek a nevével most találkozom először. De Antikénak hiányzik a szerelem és ezt a hiányt, nyilván gyöngédség formájában B. Mihály úr próbálja pótolni. Stimmel. Az öregek házának egy bizonyára siminyakkendős, botra támaszkodó, de mosolygós és enyhén dohányszagú agg bonvivánja Mihály, aki, hogy szíve hölgyének imponáljon — mivel is imponálhatna mással! — ezt mondja: Ki az? Ja az az író? Hogyne! Jól ismerem. Nagy pernahájder. Bizony sok szép órát töltöttem el vele cigánymuzsika mellett. A szolidaritás érzése oly hevesen vesz erőt rajtam, hogy munkámat féretolva — végre van alibim a kínnak véget vetni! — azonnal válaszolok. Megköszönöm Antikénak a levelet, biztosítom, hogy dicsérő szavai sokat jelentenek számomra, ami pedig a szerelmet illeti, azzal egyetértek és feltétlenül fontolóra veszem a bírálatát. B. Mihályról sem feledkezem meg. A lelkére kötöm Antikénak, hogy adja át neki baráti üdvözletemet. * * * 21
