Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 12. szám - Simon János: A taps ezúttal elmaradt: avagy utószó négy futball-könyvhöz a Mundiál kapcsán: [T. András Emil: Mundiál zárt kapuk mögött]: [Bocsák Miklós: Mundiál '86]: [Pintér István: Álom és valóság]: [Végh Antal: Gyógyít6atlan?]: [könyvismertetések]
Végh Antal könyve céljában szimpatikus vállalkozás. Keményen őszinte kritikai hangvétele semmiféle szentséget és tabut nem ismerő írói magatartása jelenséggé, „Végh Antal-jelenséggé” avatja őt. Léptei, szavai után mindenkiben viharok kavarognak, abban is, aki olvassa, és abban is, akiről szól, mégha a belső viharok nem is egyformák. A hetvenes évek elején a még nagyon is eretneknek tűnő, kegyetlenül őszinte kritikai magatartású, a beteg fa hosszan elágazó, mégoly mélyrenyúló gyökerét is felszakítani akaró, mérhetetlen erejű vehemenciával dolgozó író ma már nem eretnekként, hanem bizonyos értelemben példaadó írói jelenségként áll a magyar irodalomban. Könyvei nagyon széles társadalmi réteg igényeit elégítik ki, olyan emberek tömegeiét, akik már megcsömörlöttek a mellébeszélésektől, a problémák „körbenjárásától”, mindattól, ami a „vájtfülűeknek”, „bennfenn- teseknek” szól, akik úgymond „problémaközelben” vannak. Végh Antal olvasóközönsége azokból az emberekből tevődik össze, akik őszinteségre és egyszerű hétköznapi beszédre vágynak. Valahol itt rejtőzik a „Végh Antal-jelenség” titka. A négy Mundiál-könyv kapcsán elébünk tolakszik egy olyan társadalmi kérdés is, melyről ugyan Végh nem ír, de nyilván számol vele, hiszen itt rejtezik sikereinek titka. Ez a háttérkérdés a társadalmi nyilvánosság igénye, vagy mondjuk inkább így: állampolgáraink őszinteségigénye. Ez magyarázhatja meg leginkább, miért fogyott el pillanatok alatt Bocsák 120 ezres, T. András 150 ezres, és Végh 250 ezres példányszámban megjelent könyve, és miért áll a könyvesboltokban kötegekben, eladatlanul Pintér munkája, melyet pedig még a hírlapárusok is megvételre kínálnak. Természetesen nem pusztán a jól kiválasztott és népszerű témáról van szó, hanem ennél jóval többről. Az egyszerűség kedvéért most mondjuk csak úgy, hogy olvasóközönségünk felnőtté vált, (bár tudjuk, hogy ez sokkal összetettebb kérdés), éhezi az igaz szót, kívánja, elvárja, hogy a szó „eredeti értelmében vétessék”, szereti a természetes beszédet, a hétköznapi stílust, hiszen maga is ezt beszéli, és könyvben is ezt tudja olvasni. Úgy tűnik, hogy ez a mind nagyobb tömegekre, mind szélesebb rétegekre kiterjedő, immár társadalmi méretű közönségigény az állandó vevője Végh Antal könyveinek városban és falun egyaránt. Akik számot vetnek mindezzel, nem lepődnek meg, hogy az olvasástól eddig húzódó, idegenkedő „nincs-rá-időm” emberek most képesek órákat utazni Budapestig és vissza, és a „nincs-rá-pénzem” emberek most képesek 4—500 forintot is felajánlani, hogy megvehessék, elolvashassák a könyvet. És íme, ez már a „Végh Antal-jelenség” sikerét bizonyítja. Az író szemléletében is, könyveinek sikerében is leginkább Moldova Györggyel rokonítható. Korábban már szóltunk sport-újságíróink sajátosan nehéz, megkötött helyzetéről. Valljuk be, Véghnek sokkal könnyebb dolga van, mint a sportújságiró társadalom bármely más tagjának. Ö ugyanis „szabadon lebegő értelmiségiként” szemlélheti, kívülről és fölülről értékelheti, birálhatja a sportvezetés legmagasabb régióit, hiszen mindennapi kenyere és munkája nem tőlük függ. Nem kell attól félnie, hogy ha tolla keményebben fog, akkor megdorgálják, idő előtt nyugdíjba küldik, vagy kitiltják a válogatott csapat közeléből, (ahogy Mezey néhány magyar újságírót még Mexikóban is), nem kell attól félnie, hogy elveszíti kenyérkereseti lehetőségét, hiszen írói sikerének éppen a „keménytoll” az egyik garanciája. Számára még a megtagadott interjú is riporttéma, háttérrajz lehet, ahogy ezt Buda István 15 oldalon keresztül tárgyalt esete is bizonyítja. A kicsit hosszúra kerekedett Buda-sztori valójában háttérrajz, mely azonban már túlnő a Mundiál-problémákon. Ez már „társadalmi jellemrajz”, egy tipikus magatartás tükre, melynek gyökerei régi idők kemény tapasztalataiba nyúlnak vissza, és még ma is a „ne-szólj-szám, nem-fáj-fejem” fóbiájában élnek. A Buda-típus ugyanis a magas beosztású hivatalnokoknak azt a csoportját képviseli, akik a nyilvánosságtól, ahol számot kéne adni munkájukról, menekülnek. Valljuk be őszintén, volt olyan időszak, amikor nekik volt igazuk, hiszen akkor szavukkal csak veszthettek. De ma már ez a magatartás elítélendő, visszatetszést kelt, sőt káros is ... Szerencsére. Magyarázatként ezúttal ismét intézzük el csak annyival, hogy közvéleményünk nagykorúvá és demokratikussá kezd válni. 86
