Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 12. szám - Grendel Lajos: Csehszlovákiai magyar novella

fűti olyan bűnök miatt, amelyeket nem ő követett el ugyan, viszont úgy öltözködik, úgy beszél, olyan helyekre jár és olyan emberekkel érintkezik, akik az asszony felfogása szerint minden rossz okozói a földön: a szerencsés csillagzat alatt születtek, a gazdagok, a dölyfö- sök, a képmutatón kegyeket osztók és jótékonykodók. S a másik két ribanc is az öklét rázta. „Buzi! — kiáltotta az asszony Páll Imre felé. — De várj csak, hamarosan a mi világunk jön!” Páll Imre összecsomagolt még az este, és elköltözött a városból, hogy senki sem látta őt többé.

— És a versei? — tudakolta Vígh.

— A versei? ... — tűnődött az öregasszony. — Ó, igen emlékszem, verseket is ín egy időben. Talán maradt belőlük néhány, majd előkeresem ... Furcsa, érthetetlen verseket ín. De az is lehet, hogy elkallódtak. Én már régen nem olvasok verseket.

Vígh lelkesen feljegyzett mindent, lelkére kötötte az öregasszonynak, hogy a föld alól is kerítse elő a verseket, aztán egy hétre elutazott a városból. Azzal a tudattal távozott, hogy aranybányára bukkant, s elhatározta, hogy idővel majd monográfiát ír a nagy költőről. A monográfia vázlatával a fejében tért vissza a városba, s amikor a főtéren leszállt az autóbuszról, legszívesebben odakiáltotta volna a kora nyári napsütésben ácsingózó bámész sokaságnak: itt az alkalom, hogy jóvátegyétek legnagyobb vétketeket, a feledékenységet. El volt rá szánva, hogy ha kell, a padlástól a pincéig átkutatja a házat a versekért. Csak a legrosszabbra nem gondolt. Hogy az öregasszony meg is halhat, amíg ő távol volt. Az öregasszony házában egy középkorú, barátságtalan férfi fogadta, ő közölte vele a hírt, hogy az asszonyt már el is temették.

— De* hát egy héttel ezelőtt beszéltem még vele — kesergett Vígh.

— Hát hogyne — csúfolódott a férfi. — így halunk meg, egyik napról a másikra.

Legyűrve kétségbeesését, Vígh a versekre terelte a szót.

— A megboldogult nem írt verseket — felelte kurtán a férfi, és kitessékelte őt a házból.

Vígh egész délelőtt a főtér körüli keskeny utcákban csatangolt, régi házak között,

amelyek még nem estek áldozatul a városrendezés nagyvonalú terveinek, de amelyeknek napjai meg voltak számlálva már. Először arra gondolt, hogy az első autóbusszal elutazik. Aztán az autóbusz-pályaudvaron meggondolta magát. Legkorábban délután indult csak autóbusz Pozsonyba, s ez azt a hamis reményt keltette benne, hogy addig történik valami. Rövid habozás után fogta a cókmókját, és kivett egy szobát a városka olcsóbbik szállodájában, majd ugyanott megebédelt. Délután újra visszament a házba, s nem hagyta, hogy másodszor is kidobják. A férfi, aki valami távoli rokona volt az öregasszonynak és igy Páll Imrének is, meghallgatta őt, bár segíteni nem tudott. Még azt is tőle tudta meg, hogy élt valaha ebben a városban egy Páll Imre nevű távoli rokona, aki verseket írt, s nyoma veszett a háború végén. A férfi villanyszerelő volt, törve beszélt magyarul, s az irodalomról, mint mondta, iskolai évei jutottak eszébe, rossz bizonyítványok és kiadós elnadrágolások emléke. Vígh hamarosan belátta, hogy amit reggel aranybányának hitt, csak homokbánya.

A szállodában elővette a jegyzeteit, felidézte az adjunktus meghatódottságtól ellágyult arcvonásait, s olyan közelről hallotta az öregasszony vékony, el-elcsukló hangját, mintha most is ott ült volna mellette. Lehet, hogy az öregasszony nem emlékezett mindenre pontosan, ám amit elmondott Páll Imréről, semmivel sem volt valószerűtlenebb annál a képtelen helyzetnél, amelybe az öregasszony halálával ő került most, s amelyből csak egyetlen kijárat nyílt: elfelejteni, amit hallott, s megfoghatóbb témát kérni a tanszéken. Ez a föld az elszalasztott lehetőségek földje, gondolta keresűen. Csak itt eshet meg olyasmi, hogy van egy nagy költő, aki nem látja értelmét, hogy a verseit kiadják, csak itt eshet meg, hogy ezt a nagy költőt le lehessen tagadni, majd el lehessen felejteni, s az is csak itt eshet meg, ami vele történt, hogy amikor már a kezében volt a kulcs, amely a kincsesládát nyitja, ő ezt a kulcsot könnyelműen visszaadja egy halottnak, aki magával viszi a sírba. Beesteledett, Vígh levetkőzött. Leült az ágy szélére, és arra gondolt, egy fantomot üldöz. Az adjunktusnak első szóra elhitte, hogy Páll Imre nagy költő. Ám ki garantálja, hogy az adjunktus nem téved? Az irodalomtörténet-írás tele van baklövésekkel és fatális tévedésekül