Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 12. szám - Grendel Lajos: Csehszlovákiai magyar novella
Grendel Lajos Csehszlovákiai magyar novella M _i_ V .JLielőtt örökre elnyelte volna a provincia mocsara, Vígh csak annyit árult el évfolyamtársainak beszélgetésükből: az adjunktus most azért rendelte be, hogy megigya vele a pertut. Víghet még sosem kapták hazugságon, s mint a legtöbb félénk és feminin lelkületű férfi, bőszítően becsületes és kötelességtudó volt, a jó humort pedig hírből sem ismerte. Az már az ő titka maradt, hogy az adjunktus csaknem a könnyekig meghatódott, amikor kirukkolt az ő adjunktusi-irodalomtörténészi titkával, s Vígh sehogyan sem értette, hogyan lehetséges ilyen hosszú ideig hallgatni valamiről, ami úgymond, „nagyszerű”, „ragyogó” és „megismételhetetlen”, s amiről egyedül az adjunktusnak van valamelyes fogalma ezen a világon. Vígh azonban megbocsátott neki. Aki fizetéséből él, kénytelen pragmatikusan gondolkodni és kénytelen tekintettel lenni a „magasabb” érdekekre. Az adjunktus, ahhoz képest, hogy majdnem elsírta magát, s először beszélt idegen előtt a titkokról, mellőzte a hosszadalmas bevezetést. — Szeretném, ha nálam írná a szakdolgozatát — tért a tárgyra. Vígh biccentett, az ilyen kívánságokat nem tanácsos visszautasítani. — Évek óta keresem az alkalmas embert ehhez a témához. Páll Imréről fogja írni a szakdolgozatát. A mintadiák Vígh akkor sem mondott volna nemet, ha az adjunktus jeles költők sírjának földtani elemzésével bízza meg. Egy kérdés erejéig most mégis áttörte félénksége burkát. — Ki az a Páll Imre? — A legnagyobb csehszlovákiai magyar költő volt — mondta fennhangon az adjunktus. Vígh összerezzent, az adjunktus pedig, látva, hogy a kétkedés szellemét keltette föl a diákban, türelmetlenül hadonászni és verdesni kezdett szétgombolt viharkabátja szárnyaival, mint Baudelaire albatrosza. — Sosem hallotta a nevét, igaz? — Nem hallottam — ismerte be a fiú. — Megbocsátom a tudatlanságát. Egy-két talán még életben levő rokonán kívül, valószí- nűleg én vagyok az egyetlen ember ebben az országban, aki emlékszik Páll Imre verseire. Páll Imrének a háború után nyoma veszett. Verseit sosem publikálta, csak néhány barátjának mutatta meg. Azt szeretném, ha elutazna a városba, ahol ez a nagy költő élt és alkotott. Másnap reggel Vígh összecsomagolt, és elutazott a vidéki városba, amelynél jelentéktelenebb és sivárabb helyet nemigen ismert. Szerencséje volt. Még életben találta a kiváló költő nyolcvanöt éves unokanővérét, aki készséggel állt rendelkezésére. Ó, a remete, mondta a fátyolos tekintetű öregasszony, sokat gondolok rá, nagyon szerettem. Páll Imrének remete volt a ragadványneve, számolt be néhány nap múlva kirándulásáról az adjunktusnak Vígh. A város egyik legrégibb házában bérelt egy szobát, melynek ablakai a katolikus templomra és a plébániahivatalra néznek. A ház ma is áll még. Egy időben sokan jártak hozzá, többnyire a város értelmiségi krémje: orvosok, tisztviselők, gimnáziumi tanárok. Aztán amilyen gyorsan kivirágoztak, olyan gyorsan el is virágzottak ezek a barátságok. Pedig Páll Imre megnyerő modorú és humorú társasági ember volt. A filozófia, a matematika és a történelem tudományában otthonosabban mozgott barátainál, franciául és németül, akár az anyanyelvén, olvasott és beszélt. Külföldi folyóiratokra fizetett elő, jártas volt az irodalomban és a zenében. Ennek ellenére inkább titkolta 18
