Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 12. szám - Dsida Jenő: Itt élned, halnod kell
Dsida Jenő Itt élned, halnod kell-M- ^.emekmüvek tulajdonsága, hogy a bennük rejlő tartalom, részben vagy egészben, mindig időszerű. Élőbeszédünk és irodalmunk legkisebb értelmes eleme, a szó — mely maga is tökéletes, befejezett remekmű — idők folyamán alig észrevehetően változtatja színét, jelentése új és új árnyalatokat kap. Kaméleonként hasonul a korok igényeihez, hogy megvédje és örökkévalóvá tegye életét. Szintjátszó drága selymek más-más oldalról, más-más világításban nézve, hol kékeslilának, hol halványpirosnak, hol tüzes zöldeknek látszanak. Mozgékonyság, elevenség, mindig változó, reszkető és lüktető élet ömlik el redőikben. Különös, de való, hogy a nagy remekműveknek — a bátraknak és szókimondóknak különösen — mind ilyen mimikri tulajdonságuk van. Csodálatos rugalmassággal, a színváltozás játékos könnyűségével védekeznek az idők szintelenitö és gyilkoló támadása ellen. Más-más korokban más-más igazságok, újabb szépségek gyúlnak ki bennük. Amit valaha nagyra tartottak belőlük, ma talán nem is értjük, de a veszteségért bőven kárpótol az újonnan felfedezett időszerűség. Döbbentő, ahogyan évszázados alkotások bele tudnak szólni mai életünkbe. Már-már porosodó könyvek, haldokló írások villanyozódnak új életre, belekiabálnak napjaink történelmébe és ragyogva lépkednek tovább a halhatatlanság útján. Mindezt abból az alkalomból mondtuk el, hogy Vörösmarty Szózata most töltötte be századik életévét. Hasztalan volna most annak fejtegetésébe bocsátkozni, hogy miért remekmű ez az írás, mely a magyar nemzet második himnusza lett. Széptani magyarázatokkal nem is világítanánk rá úgy, mint ha egyszerűen csak azt tekintjük: mi marad élő és időszerű a nagy költemény igéiből. Cseppet sem volna csodálatos, ha a száz esztendő alatt lezajlott események, a történelem viharzó fordulása, a magyarság nemzettestét ért rázkódtatás, a magyar lelkek gyökerestül megváltozott gondolat- és érzésvilága egyszerű irodalomtörténeti emlékké fokozták volna le a százéves verset. Hiszen volt már példa arra, hogy népszerű és közszájon forgó írások múmiává száradtak és belehulltak a hideg felejtésbe. Mit is mondhatna a százéves Szózat nekünk, új világban élő, a magyar politikai közösségtől elszakadt magyaroknak? Szólhat-e hozzánk eleven és érthető hangon ez a más korok más magyarjához irt költemény? Éppen azért remekmű, mert tisztábban és érthetőbben beszél nyelvünkön, mint száz más, politikai idöszerűség-szülte írásmű. A más szándékkal, más okokból, más körülmények között írott sorok egyszerre színt váltanak, amint a mi korunk és a mi földünk környezetébe illeszkednek és hangosan sugallják a hozzánk egyedül méltó és számunkra külön értelemmel terhelt hitvallást: !yÁldjon vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell!” Kaphatnánk-e alkalomszerűbb parancsot a múltból, mint a helyünkön való kitartás parancsát? Érhet-e költőtől tnegrá- zóbb figyelmeztetés szivünkhöz, minthogy szenvedésekre, megpróbáltatásokra való tekintet nélkül kell megállnunk a sarat ott, ahová végzetünk állított. Ha nem tudunk használni, akkor is használunk avval, hogy itt vagyunk és eggyel többen vagyunk. Ez a mélyhangú harangként zengő intelem érkezik hozzánk Vörösmarty Szózatából, egy évszázad messzeségéből. (1936) 11
