Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 11. szám - SZOCIOLÓGIA - NÉPRAJZ - HELYTÖRTÉNET - Küllős Imola: Oláh Andor: "Fűbe-fába az orvosság"!: Békés megyei népi orvoslás: [könyvismertetés]
ezért fejlődtek nagymértékben az utóbbi fél évszázadban a humántudományok, elsősorban a pszichológia és szociológia, és hatol be az élet, a kultúra és tudomány minden területére ... A természettel szembeni harc, a természet kizsákmányolása helyébe is a természet tisztelete, a természethez való megértő, megbékült viszonyulás, a környezetvédelem lép, az ember természetesebb életformája jelentkezik.” (19. o.) Az orvostudomány, amely nemcsak természettudomány, de a gyógyítás művészete is, s amelyben a testi- és lelki-terápiát együttesen kell alkalmazni; emberközpontúvá fejlődése során nem hagyhatja figyelmen kívül az évszázados, hagyományos népi, „autochton” vagy az ún. keleti orvoslás bevált tapasztalatait. „Fundamentális jelentőségű, hogy megszűnjön a konfrontáció a népi orvoslás és a hivatalos orvostudomány között. .. Minden népnek attól függ a helye a világban és a világ fejlődésében, hogy milyen hamar és milyen radikálisan ismeri fel ezt a tényt, és cselekszik ennek a felismerésnek szellemében.” (63. o.) Oláh Andor — mint aktív, Békéscsabán és Dobozon dolgozó orvos — a saját praxisából szűrte le a fenti állításokat és azt a tanulságot, hogy egészséges életmódra, egészségügyi kultúrára nevelni is csak úgy lehet, ha pontosan ismerjük azt a szellemiséget, azt a hagyományos kultúrát — tehát adott esetben a magyar népi orvoslást —, melyet saját eszközeinkkel és módszereinkkel korszerűvé akarunk formálni. Gyógyító munkája közben tehát figyelt, kérdezett és sokat tanult a környezetében élő egyszerű emberektől. Az utóbbi évtizedek néprajzi szakmunkái között nem kevés a népi ember- és állat gyógyítási ismereteket közlő tanulmány. Oláh Andor munkája abban különbözik az átlagostól, hogy megpróbálja az összegyűjtött adatokat, ismereteket rendszerbe illeszteni, s ezzel a magyar népi orvoslás kultúra- és fejlődés- történeti helyét, sajátszerűségét is felvázolni. Könyve 2 kötetből áll. Az I-ben a népi orvoslás értelmezését, jellemzését kapjuk magyar és összehasonlító néprajzi, orvostörténeti adatokkal alátámasztva. A II. kötet „Egészség, betegség, gyógyítás” alcímmel adattár. Az első kötetből megtudjuk, hogy a magyar népi betegségtant és terápiát egyaránt a — test és lélek egységét valló — pszichoszomatikus szemlélet és az ennek megfelelő gyakorlat jellemzi. Alapja a hippokrátészi megalapozottságú nedvtan (az ún. humorális patológia), amely a betegség okát a testnedvek elváltozásaiban keresi, a gyógyító eljárások is a megrekedt „rossz vér” (a sárvíz) illetve más váladékok kiürítését mozdítják elő (köpölyözés, érvágás, állatoknál tályoggyökér sebbe húzása, izzasztás stb.) Történetileg ez a felfogás az ie. IV. sz.-tól a XVI—XVII. századig volt érvényes az európai orvostudományban. A magyar népi gyógyászat azonban ennél régibb (urali-altáji, sámá- nisztikus világképre utaló) elemeket is őriz, az ősi ún. pneuma-tan nyomait. Eszerint az élet mozgatója, az egészség fenntartója, a „jó szél”, azaz a szellem. A finnugor népek kétféle lelket különböztettek meg. Az egyik a testben (a vérben) lakozó „életerő”, a másik a testtől független szel- lem-lélek (görög szóval: a pneuma) „Élet-halál, egészség-betegség e két lélek működésétől függ, de leginkább a „szél-lélektől”. Éppen ezért kapcsolódott egymáshoz ősi, sámánisztikus fokon a nedvek tana és az ősi „pneuma”-tan (117.) — véli Oláh Andor. A népi gyógyítás változatos eszközei között első helyen áll a gyógyító ember személyisége, mint gyógyhatású erő. Gondoljunk csak a ráolvasással, imával vagy szuggesztív pszichoterápiás kijelentésekkel kísért racionális és irracionális cselekedetekből álló népi gyógymódokra. (Ólomöntés ijedésre, gyógyfürdőkészítés, szenesvízzel való rontás-elhárítás stb.) A hagyományos autochton kultúrával élő emberi közösségekben az „orvos” és betege kapcsolata mindig intim, sokszor manuális is (kenés, kézrátétel, csont, ín helyretevése stb.) A gyógyulást a lelki tényezők, pl. a gyógyító tudásába, erejébe vetett hit nagy mértékben segitik. Sajátos, de teljesen elfogadható, hogy Oláh Andor minderről I. kötete III—IX. fejezetében ír. Gyűjtő és rendszerező néprajzi, orvostörténeti munkájának okait, osztályozása elveit az I. fejezetben taglalja, s rögtön ezután a II. fejezetben ismerteti meg az olvasókat a békési népi gyógyítás „nyelvével”, sajátos szakszókincsével. Tulajdonképpen ez a fejezet, valamint a II. kötetben szó szerint közölt betegségmeghatározások, gyógyitó eljárások, receptek elmondásai teszik folklorisztikusan, nyelvészetileg is forrás- értékűvé Oláh Andor munkáját. Az élő népnyelv, a 46 fekete-fehér fénykép, valamint a Békés megyében használt gyógynövények szótára (hivatalos magyar név, népi elnevezés, latin név) alig ismert világot, egy máig eleven, változó, szinkre- tikus kultúra fontos szeletét tárják fel. Meggyőződésem, hogy ez a könyv nem csak az orvosok és néprajzkutatók számára fontos és haszonnal forgatható munka, általánosítható tanulságai — ember és természet, hagyományos (népi, archaikus, primitív) és „hivatásos”, „magas” kultúra kölcsönös viszonyairól — minden gondolkodó embert érintenek. Sajnálatos, hogy az egyébként élvezetes olvasmányt sok nyomdahiba tarkítja. Talán gondosabb szerkesztői munkával ez is, valamint a felesleges tartalmi ismétlések is kiküszöbölhetők lettek volna. (Békéscsaba, 1985) Küllős Imola 95
