Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 11. szám - Rádics Károly: A megőrző megőrzése: Németh László levelei Móricz Zsigmondhoz
Ez a harc hozta őket közel egymáshoz. Ezt példázza Ella asszony levele is, amiben fölkérte Móriczot az ötödik gyerekük, Kata keresztapjának. Móricz ezt a „tisztét” boldogan vállalta. Utoljára arról a nemes gesztusról szeretnék szólni, amit Németh László tett Móriczért. A Rózsa Sándor második kötete 1942 tavaszán jelent meg. A jobboldal kritikusai össztüzet vezényeltek a betyárra. Ki ezt, ki azt vett célba. Kifogásolták a regény nyelvi és stiláris szegénységét, fogyatékosságát. A bátrabbak nyíltan bírálták a főhős „forradalmi tetteit”, azt fájlalták, hogy Móricz valóságos betyárromantikát költött a „közönséges bűnöző” alakja köré. Hiába adott interjút az író, amelyben elmondta, hogy egyetlen alkalommal sem tudták rábizonyítani Rózsa Sándorra azokat a bűnöket, amelyeket még a múlt században rajzoltak az alakja köré. Illyés Gyula, a Magyar Csillag szerkesztője megkérte Németh Lászlót, írja meg a véleményét erről az újonnan kialakult hisztérikus vagdalkozásról. A választ Móricz Zsig- mond s a betyárok című terjedelmes és okos tanulmányban kapták meg a jobboldal bajvívói. A két nagy író személyesen utoljára 1942 augusztusában találkozott az Irodalmi Napokon. Móricz megtört, fáradt, súlyos beteg volt már. Egy hónap sem múlt el, amikor sorra jelentek meg a nekrológok. Ki-ki a maga nagy elesettségében tette mérlegre a legnagyobb magyar realista író fölbecsülhetetlen érdemét, s azt a betölthetetlen űrt, amit maga után hagyott. Németh László nagyon találóan fogalmazta meg a nagy halott oeuvrejét: „Az elhanyagolt magyar vidék, az elborított kelet-európai jelleg megőrzését, föltárását az egész nemzedékben azonban csak Móricz Zsigmond tűzte ki élete céljául”. Egészítsük ki azzal, hogy ezen az úton Ady mellett Móricz jutott a legmesszebb. A művészi törekvésben úgy egészítették ki egymást, mint az elődök között Petőfi és Arany, a zenében Bartók és Kodály, a tanítványok közül Németh László és Illyés Gyula. Sokan föltettük már a kérdést, milyen is igazán a nagy művész? Erre a kérdésünkre Németh László 1956. jan. 5-én így válaszolt: „Az igazi művész erkölcsisége harcát módosítja harccá a művészetért”. Úgy érezzük, hogy ez a frappáns konklúzió mindkettőjükre egyaránt érvényes. Ezt igazolják az itt publikált levelek is. Befejezésül — a levelek elé — idekívánkozik még egy mondat abból a harminc recenzióból, tanulmányból, amelyet a példaadó író művészi, emberi nagyságának szentelt Németh László: „Az egyetlen ember volt ebben az országban, akinek fiául tudtam volna a lába elé ülni.” Legjobb tudásom szerint ennél többet és szebbet azóta sem írt senki Móricz Zsigmondról, a nagy megőrzőről. 1. Budapest, 1931. nov. 16-án2 Kedves Barátom,2 itt küldöm Féja Gézának az Előőrsben3 megjelent cikkét. Nem hederítenék rá, ha más körülmények azt a gyanút nem ébresztenék bennem, hogy amit Féja ír, nemcsak az ö álláspontja. A Britanniában4 előadásokat tartanak, melyeken úgy foglalkoznak velem, ahogy idáig egyetlen Nyugat-íróval sem. Énnekem ugyan semmi kifogásom egy élénk kritikai hajsza ellen, még akkor sem, ha az nem elvi, hanem személyi ellentétekből táplálkozik, mégis tisztázni szeretném, hogy ezt az ellenkritikai szellemet milyen mértékben éleszti a te rosszallásod. Babits szerződése5 egyelőre biztosítja ugyan, úgy tudom, hogy a Nyugatba írhassak, de én nem vagyok a gazdája lába körül ugató kuvasz, s nem óhajtom írói helyemet olyan szerződés mögé bújva fenntartani, melyet nem velem, s Babitsosai is talán csak anyagi kényszerből kötöttél. A Nyugatnak két szerkesztője5 van, s én, tekintet nélkül a megállapodásokra, nem tartom illőnek, hogy a folyóiratba az egyik szerkesztő akarata ellenére dolgozzam. Levelem tartalmát senkivel sem közöltem, s válaszodra sem fogok soha hivatkozni, épp ezért 67
