Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 11. szám - Rádics Károly: A megőrző megőrzése: Németh László levelei Móricz Zsigmondhoz
Rádics Károly A megőrző megőrzése Németh László levelei Móricz Zsigmondhoz-Z—Vx a találóan igaz, metaforikus gondolat akkor fogalmazódott meg a 22 évvel fiatalabb pályatársban és barátban, Németh Lászlóban, amikor az első bombák hullottak Budapestre. Ennek az éjszakának a hajnalán halt meg a seregét vesztett fejedelem: Móricz Zsig- mond. „Aki egy egész elmerülő magyar világrészt (s egy fölemelkedőt) őrzött meg munkáiban: annak a lényegéből, titkából, varázsából is eltenni valót” — írta Németh László. Jól látta a nagy halott ars poétikáját, de azt is tudta, hogy a túlélőkre hárul a megőrző „kincseinek” a megőrzése. A levelek és a fiatal író tanulmányai elkalauzolnak bennünket azon az úton, amelyet mindketten megjártak, amíg egymásra találtak. Valószínű, Móricz nem jegyezte meg annak az ismeretlenségből felbukkanó írónak a nevét, aki megnyerte a Nyugat 1925-ös novellapályázatát. A sikeren felbuzdulva a Protestáns Szemlében — néhány hónappal a pályázat után — Németh László nagyon kritikusan mutatta be Móricz megtett útját: parasztábrázolásának a megrekedtségét, beszűkülését hibaként rótta fel. Erre a csípős hangra Móricznak is föl kellett figyelnie de a személyes találkozásra még várniuk kellett. A Nyugat 1929. okt. végén válságos helyzetbe került, mert Osvát Ernő öngyilkossága után szellemi vezér nélkül maradt a harmadik évtizedébe lépő, patinás folyóirat. Néhány hétig úgy látszott, elkerülhetetlen a megszűnése. Nagy szerencsére elmúlt a veszély, mert Móricz vállalta az adósságot, s maga mellé vette Babitsot, Gellért Oszkárt szerkesztőnek. Nagyon kellett egy jó folyóirat az egyre ritkuló alapítók helyébe lépő, második generációnak, a harmincas években jelentkező legifjabbaknak. Figyeljük meg, hogy fogalmazta meg Németh László első impesszióját Móriczról: „Amikor a Nyugatnál 14 éve megismert, abba az emberfajtába tartoztam, amelyik őt a legkevésbé érdekelte. Esztétikus voltam a Babits Mihály oldaláról. Bizalmatlan volt kezdetben, mert pályája elején (Cs. Szabó szavával) azt hitték, hogy a magyar irodalmat »móricztalanítani« kell. Azt hiszem, a különösen veszedelmes úrfiak közé sorolt.” A Nyugathoz Babits hívta Németh Lászlót, akiről viszont elismerő kritikát írt. Boldogan fogadta a meghívást, mert már a huszas évektől látta, egészen más orgánum volt, mint a Napkelet című folyóirat, amelynek a szerkesztői cenzúrázták az írásait. Rövidesen megvált tőlük. Ekkor kezdődött Babits és Németh László alig kétéves barátsága. Sorra publikálta szebbnél szebb esszéit: Egy új nemzedék esztétikája, Ars poetica, Az irodalom önkormányzata, Izlésproblémák a kritikában, Klasszicizmus? és az Új enciklopédia, hogy csak a legjobbakat említsem. Folytatta a találóan remek portrékkal: Pap Károly, Erdélyi József, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Tamási Áron, és a sort a tragikus sorsú Halász Gábor zárta. Babits kissé már neheztelt az utolsó portré miatt, de amikor Németh László közölte, kikről szeretne még írni, s nem szerepelt — jogosan — a kenyéradó szerkesztő felesége, Török Sophie, véglegesen bezárult előtte a Nyugat. Mindketten szegényebbek lettek. 65
