Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 11. szám - "Szeretethiányos kor ez ...": Varga Csaba válaszol Mezey László Miklós kérdéseire
„Szeretethiányos kor ez .. — Varga Csaba válaszol Mezey László Miklós kérdéseire — M ...... JL V -Mindjárt az elején valami furcsát kérdeznék: mi is vagy Te tulajdonképpen? író, szociográfus, irodalompolitikus? Miért csak ez a három lennék? A régi Mozgó Világban annak idején közöltem egy esszét arról, hogy nem lehetek csak író. Most meg szívesebben mondanám azt, csakis író vagyok. Talán mondanom sem kell, mindkét kijelentés ugyanazt állítja, csak másképpen határozom meg az író fogalmát. Az író semmiképpen sem csupán az az ember, aki verset, regényt, drámát vagy esszét ír. Nem a műfaj teszi az írót, hanem egy gondolkodás- és létezésmód. Az általam ideálisnak elképzelt írói létezés sokféle emberi tevékenység ötvözete. Kezdhetjük a valóságkutatóval, aki lehet például szociográfus, folytathatjuk a filozófussal, aki a lét törvényeire figyel, és mondjuk, befejezhetjük a reformerrel, aki műveivel és művein kívüli cselekedeteivel egyaránt megkísérli az elromlott világ gyakran reménytelen megjavítását. Egyet hevesen elutasítok: nem vagyok irodalompolitikus. — Kínálkozik a kérdés, mi a műfajod? Pontosabban fogalmazva, melyik a Te igazi műfajod? Hiszen írsz tanulmányt, esszét, szépprózát, szociográfiát, még utópiát is. Ha nem tévedek, a versen kívül minden műfajban alkotsz. — Az előbbiekből következik, hogy a műfajt nem lényegtelennek, de azért mellékesnek tartom. Ennek ellenére nyilván van olyan tehetségem, indíttatásom, sorsélményem, amely a műfajok közötti választásomat erősen befolyásolja. Arról nem is beszélve, hogy minden korban más-más műfajnak nagyobb az esélye az igazság megfogalmazására. Valójában filozófus vagyok az irodalomban és új törvényeket hirdető „kisbíró” a magyar valóságban. Ha sikerül felnőni ehhez a szerephez. Erős szellemi rokonságot érzek Németh Lászlónak azzal a gondolatával, hogy ő — vagy talán valamennyi művész? — mindenekelőtt pedagógus. Nem általános iskolai tanár persze, hanem egy irodalmi létezés-nevelde folyton érettségi előtt álló diákja, egy az osztálytársai között. Nem többet tudó, nem bölcsebb, ám feltétlenül egyenrangú, a szenvedő ember és a nemzet ügyeiben elkötelezett szószóló. Konkrétan még itt annyit mondanék, hogy elsősorban esszét és regényt szeretek írni. A regényt viszont úgy fogom fel, mint az összes többi műfaj ötvözetét. — Némelyik írásodban — és nem is túl ritkán — azonosítod magad a múlt egy-egy jeles alakjával, Voltaire-rel, Csengery Antallal például. Miért bújsz időről időre vélhetően szellemi elődeid bőrébe? — Bújok? Ha egyszer bújni kell. Mert kell. Nemcsak azért, mert néhány törvény kimondása ma épp olyan veszélyes, mint száz évvel ezelőtt, hanem természetesen azért is, mert ezek az elődök már olyan élményeket, gondolatokat, törvényeket fogalmaztak meg, amelyek most vagy talán ötven év múlva lesznek időszerűek. Továbbá én sem vagyok erősebb másnál, még akkor sem, ha olyan volt a sorsom, hogy magamnak kellett — kimerítően egyedül — többször fordítanom rajta. Rászorultam mégis, hogy ezektől az elődöktől erőt és hitet merítsek. Kérdésedben csak két elődöt említesz. Ha van valaki, akivel a legjobban tudok azonosulni, az Ady Endre, mégpedig a fölényes, gőgös Ady. Mert a világ ma is csak úgy viselhető 50
