Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 11. szám - Tóth Béla: Hazagondolások: önéletírás - II. rész

Kocsa kovácsszomszédra is orrolt valamiért. Az egyszer a lépesmézet rakta ki a napra, hogy úgy csurogjon a tepsibe.

Jött Illés bácsi, hogy csendőrködjünk már egy kicsit, mert elfelejtjük. Uccu, be a Kocsa-portára. Ő egy-két házzal arrébb őrködött. Pénzt is adott, ha valaki a házból megfogna, hát mutassuk a tíz fillért, hogy mi venni jöttünk, nem lopni.

Sikereinken az öreg Illés jókat kacarászott, hogy beleizzadt.

Nem haragudtak rá, megbocsátón legyintettek, ilyennek is köll lönni!

Évtizedeken át egyetlen zsidócsalád élt a faluban. Boltoskodtak, kocsmároskodtak. A családfő az üldözések első évében cukorbetegségben halt meg. Özvegye, amikor csomagolásra szólította őket a hatalom, valamilyen gyógyszerrel megmérgezte magát. A velük élő lányuk, s annak okos elemista kisfia ültek arra a lovaskocsira, amelyik utolsó útjukra fegyveres kísérettel szállította őket Lökösháza felé.

Búcsúcsókot nem dobáltak utánuk a dombiratosiak. A kapuk hasadékain át lesték az eseményt. Féltek. Szégyellték, hogy ilyen tehetetlenek. Utólag sóhajtozzák, hogy tán arra a pár hónapra el lehetett volna bújtatni a két ártatlan embert. Félelmük erősebb volt a szégyenüknél. A zsidók után nyüszítő kutyájuk száját is összeszorították, rájuk ne terelje a szakasznyi fegyveres figyelmét.

Azt vélekezik, nem a kunágotai csendőrök jöttek értük. Túlságosan ismerték, böcsülték egymást a zsidóval. Ők elmentek a hetedik faluba, ahol nem pironkodtak. S a hetedik falu zsandárai jöttek a halálraszántainkért.

Az innenső világ igazoló bizottsága bíróság elé állította. Néhány évi börtönbüntetéssel sújtották. Szabadulása után hazatelepült. Napszámoskodott, a közösben kocsiskodott. Nagy munkabírású termelékeny emberként forgatta magát. Ha kocsmázásban, hirtelen harag között rákiáltottak: zsandár! — kikérte magának.

Megbűnhődött érte. Ismerte a törvényt. Tudta, egy bűnért egy büntetés jár. Egész életében őutána ne kiabáljanak.

Napjainkban csak a háta mögött, és szemében aranyoskodásból mondják: zsandár.

A családon belül másképp lehet. Legényedő unokája büszkén mondja pajtásainak, hogy bíz csendőr volt a nagyapja.

Egyszer valamilyen járvány terjedésétől félve a fölsőbb hatóság ráparancsolt a falvakra, hogy árnyékszéket köteles építeni és használni. Ámyékszék létezett bizonyos portákon. A jobbaknál. Iskolák udvarán, községházánál, iparosoknál. De a parasztság nagyobbik része a középkor előtti módszerekkel élt. Ahhoz szokott. Istállókba zárkózott, az állatok trágyájával eltüntette a sajátját. A másik, a ház mögötti bercelesbe, mogyorósba járt, kukoricába, mislingesbe, kinek mi esett kedvére, kényelmére.

A fölsőbb hatóság fejlődést parancsolt. A parancsot csendőrökkel hajtatták végre.

Mentek házról házra az írásos rendelettel, s a kívánatos árnyékszék rajzával, méreteivel. Hogy ki miből építi meg, vályogból, aranyból, cirokszárból, hát arról nem beszélt a parancs, se a csendőr. Hanem, hogy nyolc napon belül végrehajtandó, mert fölülvizsgálják, s akit anélkül kapnak, azt megbüntetik. Már nem deresen, mert azt eltörölték, az én születésem évében. Talán azért, hogy európai létünkre nem maradhatunk a sötét korszakok mélyében. Nem a feneket kell ütni! Az nem érti meg a szót, se a botot. A fejet ütni!

Lett aztán nagy klozettépítés. Kinek milyenhez volt tehetsége, olyan Pilátus-konyháját sikerített. A csendőrök tartották a szavukat. A kilencedik napon sorra járták a házakat. Nem elégedtek meg a mondott szóval, hogy, ohohó, hát megcsináltuk a pityörét, a pervátát, a budit, a cukrászbótot, a reterátot, ki minek becézte, nevezte, hanem forsriftosan megszemlélték mindegyik objektumot, ahogy azt a szabályzat előírta. Vélelmezték is a házikókat.

— Hát ez aranyos, ezt szellemesen meggyantázták kendtek. Amelyiknek rongypokrócból volt az ajtaja, az nagyon tetszett Fehér tizedesnek.

— Hallják, ennek soha nem csikordul meg majd a sarokvasa! A tolvajtalan, eseménytelen, bűntelen világban való csendőrszolgálatot nem tartották valami tisztelni való foglalkozásnak. Dehát mit tehettek a kakastollasok, ékelődtek maguk is.

32