Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 10. szám - Sümegi György: "A káposztát meg kell enni, de hogy miért kell megfesteni...": beszélgetés Miklóssy Gábor festőművésszel a kecskeméti művésztelep 30-as, 40-es éveiről
a Louvre gyűjteményét meglátogatva szóba elegyedett egy ottani aligazgatóval, és Munkácsy felől érdeklődött. A legnagyobb meglepetésére az aligazgató nem tudta, hogy az kicsoda. Megdöbbenek ezen: hisz a múlt században élt ott és világsikere volt, amit Sedelmeyerék tudomásunk szerint kommercilizáltak is. Olvasmányaimból is kiderül, hogy a szentpétervári Zichy Mihály és Munkácsy Mihály között szinte bírókra menő harc folyt azért, hogy a főfalon a párizsi nagy szalonban melyiknek a képét helyezzék el. Tehát fölmerül a kérdés, hogy művészeinkkel mennyire bánunk értékük szerint vagy mostohán. Önkéntelenül is Révésznek egyik kijelentése jut eszembe, amikor elmélázva a leélt évtizedeken, egyszer szintén az alatt az említett nagy fa alatt mondta nekem: „Tudod, nem fontos az, hogy egy tehetséges embernek szerencséje legyen, csak szerencsétlenség ne érje”. Azóta nagyon sokat gondolkodtam ezen. Visszagondolok a kecskeméti nyarakra — talán az utolsó önvallomás alapján —, miért alakult így vagy úgy az ő élete is. Volt egy bizonyos bódé a nagy műteremház mellett, amit egészségügyi célokra használtak s ezen tündöklött az ősrégi felírás: Duj-duj lak. Ez a Révész hajdani szeretőjére vonatkozott, akit később feleségül vett. Lehet, hogy az ilyen dolgok egy művész életében sorsfordulók vagy szerencsétlenségek, döntően befolyásolják, és a remekül épített kezdeti karriert teljes mértékig lerombolják. S milyen lehetett hatásában az a bizonyos akkori Kecskemét, ahol még szociológiai problémákkal kevésbé foglalkoztam, de lépten-nyomon hallottam, hogy a tüdővészeseknek melegágya volt, s hogy évente mennyien hullottak el ebben a betegségben. S figyeltem a kecskeméti gazdag piacot, tehát a földi javak melegágyát, meg az ottani tengődő művészkollégákat, akikkel együtt dolgoztam a telepen, láttam őket a teljes kiúttalanságban, a teljes szellemi elszeparáltságban. Hisz mégiscsak volt Budapest is, ahol számtalan komoly nyugati kiállítást is láttunk. Ezeket a kiállításokat is alkalmunk volt összemérni az akkor élő komoly magyar festők műveivel — Aba-Nováknak a gyűjteményes kiállítására gondolok, amikor csak egy pantheon részére készített vázlatait figyeltem, micsoda kincsestár volt ebben az egy emberben is! Láttuk a francia zenei fotók kiállítását, amikor valami kékítős mezőbe befröccsentett rántottamaradékoknak mindenféle szimfóniacímeket adtak, láttuk a holland festők kiállítását vagy akár az olasz háborús festőkét. Mi, akik az abszolút pikturálisra is gondoltunk és az ezen keresztül kivihető szellemi értékekre, és összehasonlítást tettünk, minden sovén felfuvalkodosság nélkül, már fiatalon is éreztük a szintbeli különbségeket: bizony, nem a kecskeméti telep javára ... — ízes anekdoták maradtak-e abból az időből? ízes anekdoták mondjuk a mi zeneestélyeinken alakultak ki. A Budapestről odakerült hölgyek és a festők érdekes viszonylatairól, Molnár Zoltán barátom tréfáiról, a Bencsik- fiúk kalandjairól, a házmestemé tésztagyúrásáról — miközben szívesen fogadta a festők udvarlásait —, a bicsérdista Tóth János hagymaillatáról. Különben Csupor László kollégám nagyon érdekes, bizarr fotográfiákat készített rólunk. Érdekes vagy fontos művészeti dokumentumai maradtak-e ezekből az évekből? Sajnos, a háború nagyon sok tervünkben megakadályozott. S apnak reménye, hogy majd a kollégákkal sűrűbben találkozhatok, nem valósulhatott meg. S elpusztultak a tárgyi emlékek is. 95
