Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 1. szám - MŰHELY: 100 ÉVE SZÜLETETT FÜLEP LAJOS - Tüskés Tibor: A Magyar művészet-ről - csaknem hetven év múltán

kodásba, tételei, értékelései a monográfusok kezén — Fülep szavával — „köztulajdonná váltak”. Néhány megjegyzést csak ahhoz a kérdéshez fűzünk, amelyet maga Fülep is a legproblematikusabbnak érzett, a Lechner-kérdéshez.

Amikor arról beszél, hogy az építészetnek a többi művészetre is kiható ereje van, bólintunk. Budapest építészeti fejlődéséről kifejtett elítélő véleményét osztjuk. Ám nem ilyen könnyű azonosulni a hazai építészeti klasszicizmus és a „második reneszánsz” szembeállításával, az előbbit elismerő, dicsérő, az utóbbit bíráló, elmarasztaló véleményével. Ma már Pollack és Ybl, Hild János és a „második reneszánsz” épületei, a Deák téri evangélikus templom és a Szilágyi Dezső téri református templom között nem érzékeljük azt a különbséget, amit Fülep kimutat. Mindegyik stilizál, az egyik klasszici- záló, a másikgótikus módon, sa neoklasszicizmus ugyanúgy visszatérés valami már meglevőhöz, mint a neogótika: utánzás, másolat.

Az építészet téralkotás: az épület falai belső teret határolnak körül, és az épület új külső térviszonyt teremt meglevő környezetével. Az építészet a leginkább anyaghoz és funkcióhoz kötött művészet. Az épület használati tárgy, stílusát, formai megnyilvánulását mindenekelőtt a fölhasznált anyagok (a fa, a vas, a kő, a beton, az üveg stb.) és az épület rendeltetése határozzák meg. Ezek olyan törvényszerűségek, amelyeket az építészet nem hághat át. A fentiekből következik, hogy a „motívum” szerepe is döntően más az építészetben, mint — például — a zenében vagy az irodalomban, s „a népművészet nemzeti művészetté való fölfejlesztése” egészen más eredményt hoz egy zenei vagy költői alkotásban (pl. Bartóknál vagy József Attilánál), mint egy épületen.

Fülep szerint Lechner az, aki megteremti nálunk a nemzeti és egyetemes építészetet, akinél „az egyetemes a nemzetin s a nemzeti az egyetemesen keresztül” valósul meg, akinek művészete magyar és univerzális, európai és modern, melyben „benne van az európaisult magyarság lelke és élete”. A művészetfilozófiai elvekre, alapfogalmakra visszautaló megállapítás jelentése világos és egyértelmű. Ám mintha a bizonyítás gyengéjét tárná föl a hirtelen stílusváltás: amikor az érvelést a fogalmazás szépsége pótolja, s az axiomatikus kijelentést a„lelkes” mondatok követik. „Általában az egészen (a Postatakarékpénztár épületéről van szó) végigvonul a fiatalságnak sajátos tavaszi fanyar íze, a szögletes csontokban és feszülő nyers inakban már pezsdülő, de még fejletlen erőnek állapota, a magabíró, feszengő életnek elfogult és szemérmes nyíltsága, mely az olasz quattrocentónak annyi építészeti és egyéb alkotására jellemező — nagy, gazdag, telített kezdet.” Véleményünkszerint Lechner éppúgy stilizál, mint a historizmus vagy Ybl, legföljebb nem reneszánsz formákkal, timpanonnal, oszlopokkal, kariatidákkal, hanem tulipánnal, margarétával, mór ablakívekkel, Zsolnay-kerámiával. Némi túlzással azt mondhatjuk, Lechner épületei nem mások, mint nagyra növesztett tulipánosládák. Fülepnek Lechner iránti elfogultságát saját tétele cáfolja: „Nemzetivé tehát valamely művészetet nem témák (legalább nem a közkeletű értelemben véve) és nem bizonyos motívumok tesznek, amelyek már messziről elárulják faji eredetüket. . . Nem az a kérdés, hogy témában, alakokban, tájban stb. mennyi érdekes és értékes, különösen az illető nép számára sokat jelenthető etnikai anyag van, hanem, hogy miként válik abszolút és autonóm művészetté, melynek tisztán önmagáért való formai problémája van . . .” Az sem valószínű, hogy megváltozna Lechner épületeinek „jelentése” — mint Fülep föltételezi —, ha nem elszórt épületei állnának az országban, hanem egész városok és városrészek épültek volna föl tervei alapján. S a hajdani Andrássy úton fölépített első igazi nagy áruház nemcsak a habarcs-paloták, a reneszánsz formák képét bontotta meg, hanem a Lechner-házak sorát is ugyanígy „tagadta” és megbontotta volna.

Fülep jól tudta, hogy sokan nem osztják Lechnerről való véleményét, de az ellenvetések nem ingatták meg. Még a hatvanas évek közepén is azt írta Dévényi Ivánnak:

80