Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 10. szám - Zelnik József: Homo ludens eroticus: játék és Erosz
Az igazi játék az igazi ünnepnek. A játék, amely alapvetően a harcnak szimbóluma, annak a harcnak, amely a halál ellen folyik, az elemekkel és az ellenséges erőkkel szemben. így a játék asszociációja a teljesség, a szabály és a szabadság ismérvei. A játék különböző változatai mind modelljei a reális, a szemé- I yi és a társadalmi életnek. Arra törekszik, hogy bizonyos rendet teremtsen a kapcsolatok anarchiájában, hogy a természetes állapotot a kultúra állapotával váltsa fel, vagyis a spontaneitást az akaratival. A játék így kultúraszervező erő, s a játékmodell manipulálása a kultúrában mindig is hatalmi tényező. Az ősi ünnepben tehát kitapinthatóan ott az Erosz, mint lényegi tartalom, mint eszme, s a játék mint módszer. így megjelenhetett ebben az ünnepben az ember, mint: homo ludens eroticus. Ám hogy véletlenül se higgyük, hogy a Játék és Erosz, játék és termékenység csupán a véletlen folytán került össze, az antik játékok még egyszer rámutatnak az összefüggésre. A pánhellén olimpiai játékokon egyetlen nő lehetett jelen, Démeter, a termékenység istennője, ezzel hangysúlyozva, hogy játékokon szimbolikusan az élet és a halál erői között folyik a harc. A mag kifejlődésének a szimbólumáról van szó, arról a magról, mely növekszik és elhal. A két tábor, a győző és a győztes szintetizáló módon fejezi ki a kozmikus biológiai konfliktust, amely felett Démeter uralkodik, és ami illusztráljaazaratások ciklusának örökös visszatérését. Ebben a maga magasfokú szimbolizmusában is az élet realitásait manifesztáló világban jelenik meg Néró olimpiai szekere. Megjelenik a Birodalom, esetlenül még, s Néró személyében valójában felsülve és kinevetve — később majd száműzi ezt az önfeledt nevetést —, de bejelenti magát. Megjelenik a Hatalom, hogy az élet mélyebb struktúráit is megpróbálja ellenőrzése alá vonni. Ez akkor még nem sikerül. Viszont elindul egy történetileg egyre fokozódó folyamat, a népünnep lecsu- paszodása, az erotikus és játék-funkciók leértékelődése. Az ünnepbe is behatol a hétköznapi társadalmi szerkezet. Dionüszosz az ünnep népi hőse elkezd hátrálni a tribünök legfelső sora felé, hogy majd középről szomorúan integessen az így vezető nélkül maradt, profanizált, az ünnep kiüresedett formáit továbbgörgető „ünneplő” tömegnek. Roland Auquet Kegyetlenség és civilizáció című művében leírja a római játékokat, ahol a porondon megjelenik a teljesen kiüresedett játékmodell, melyben ugyan még életről és halálról van szó, de nem a meghaló és megújuló természetről, hanem a lefokozott, emberi méltóságától megfosztott kisember, a rabszolga életéről és haláláról. Megjelenik viszont egy új elem az „ünnep” színpadán: a voayer, a „leselkedő”, a néző, akiről Freud megmagyarázta, hogy miért szadista, miért kegyetlen. Pontos Auquet címe: Kegyetlenség és civilizáció. De a birodalom elbukott, talán azért, mert már behatolt az élet minden szférájába a hatalom, s nem volt képes feloldani azt a képtelenséget, hogy mindenütt önmagával találkozik. A hatalom a megismerés mániákusa, pontosabban a kíváncsiságé, mert a megismerés először is önismeret. A hatalom mindent meg tud ismerni, csak önmagát nem, ahhoz a játék kellene, az a játék, amelyet elpusztított, miközben létrehozta magát. Birodalmak pusztulását mindig hosszú ájult szünet követi. Róma elmúlt és évszázadoknak kellett eltelnie, hogy ismét együtt találjuk az Eroszt, a Játékot, a Hatalmat a középkori ünnep, a Karnevál forgatagában. Ismét dúl közöttük a harc. F. X. Weiser: Fétes et coutumes chretiennes című művében írja: „A pápák, mint államuk tényleges vezetői engedélyezték Rómában a karnevál gyakorlatát, de helyesbítették a visszaéléseket és szórakozást nyújtottak a tömegeknek. II. Pál (1471) javasolta a híres lóversenyeket Róma egy nagy sugárútján, mely az utókorra hagyta nevét: Corso.” A visszaélések helyesbítése kifejezés nem hagy kétséget afelől, hogy itt a spontán népi öröm megnyilvánulásait kifogásolták, a túláradó örömöt, jókedvet, a nevetést, azt a nevetést, amellyel már Néró Rómájának is meggyűlt a baja. Ezért írhatja I. Sz. Kon már említett művében a következőket: „Ezzel szemben a kereszténység antiszexuális elveinek a vidámság és a mulatozás elítélése felel meg; a keresztény szövegekben csak az ördög kacag, Krisztus egyszer sem nevet. Minél magasabb az aszkétizmus szintje, annál szigorúbbak a nevetéssel és az élet játékos elemeivel szemben felállított tilalmak.” De mikor száműzte a kereszténység Krisztusból és magából a vidámságot? Az a kereszténység, melynek kulturális gyökerei többek között a Mithrász- és a Dionüszosz-kultuszban vannak. Kezdetben biztos nem, erről tanúskodnak az Apokrif iratok. így a János-akta Krisztus-himnusza, mely nem véletlenül ihlette meg Apollinaire-t, s a magyarok közül Babits Mihályt és Weöres Sándort. Eza himnusza következő sorokkal adózik az élet dionüszoszi oldalának: Oldódni akarok, és oldani akarok Nemződni akarok, és nemzeni akarok Táncot lejt a Kellem Fuvolázni akarok, mind tomboljatok Aki nem lejt táncot, nem tudja azt ami van ... 20
