Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 9. szám - MŰVÉSZET - Goór Imre: Képzelt beszélgetés Mokry-Mészáros Dezsővel
— Nálunk a művész életrajzában, adatlapján s kérdőívén egyik főkérdés, hogy kitől tanult?, ki a mestere?, ki hatott rá? — Azt hiszem a ti kérdőívetek szerkesztőit én nem tudnám kielégíteni, mert kisgyerekkori játékaimról kellene beszélnem inkább, mint a tanítókról. Egy nagyobb fiúval játszva a templomkertben eluntuk a megszokott ugrabugrálást; pajtásom azt mondta, hozzak vasalószenet, új játék következik, pingálni fogunk. A templom mellett laktunk, apám tanító volt. Hazaszaladtam nagyboldogan, s hoztam egy darab szenet. Amit a fiú a porba rajzolt, azt én a templom falára másoltam. Később magam rajzolgattam tovább nagy gyönyörűséggel. Mikor apám észrevett bennünket, cimborám a kerítésen át világgá szaladt, engem pedig apám kiporolt a nádpálcával . . . Ugyanezen a nyáron vályogból épült méhesünket kellett megrenoválni a közeli vályoggödörből hozott sárral. Elcsentem belőle egy adagot s formálni kezdtem. Anyám, mancsiszkálásomat látva, vetkőztetés és újraöltöztetés után megengedte a játékot. Boldogan szobrászkodtam, melynek eredményeként tehenek, disznók, kakasok vettek körül. Lábaik gyufaszálból voltak, akárcsak a tehenek szarvai. A sikerültebbeket a méhesben padkára helyeztem s kiszárítottam. Szobrászkodásom így a pingálásnál szerencsésebben kezdődött. — Kik voltak a pajtásaid? — Testvérem még csecsemőkorában elhunyt. Testvér nélkül növekedtem, de kertünk végében a legelőn gyakran tábort vertek vándorcigányok, akikhez gyakran kiszöktem s rajkóikkal együtt játszottam. Irigyeltem vándorlásukat, az enyémhez mért határtalan szabadságukat, kötetlenségüket, meztelenségük örömét. Nekem arra kellett vigyáznom, hogy a ruhám be ne piszkolódjék s el ne szakadjon. — Milyen falubeli eseményekre emlékszel vissza? — 1881. április 5-én Sajócsegén születtem. Eszmélésem idejére emlékezem, a falura, és a „tetik-tatik”-olással tűzdelt szövegeket szavaló kisbíró szavára, melyre a falu népe kiszaladt a kerítéshez vagy a kapuba, hogy aztán morogva, káromkodva távozzék,mert legtöbbször adóról, vagy hasonló épületes dologról szólt az egyhangú szónoklat, ami előtt s után pergett a dob. Szerettem volna, ha én is ki tudom csalni házaikból az embereket. Először fűzfasípot fújtam a falu közepén, de senki sem figyelt rám. Aztán szüleim dobbal ajándékoztak meg. Dobolásomra sem állt senki a kapujába. Konokon doboltam tovább, mire kinevettek. Hátha a dobomban van a hiba? — gondoltam, és egy éles fadarabbal felhasítottam a bőrét. . . — Iskolába kerültél... — Hatévesen apámhoz, aki református tanító volt és példát mutatott a gazdálkodásban. A pesti mezőgazdasági kiállításon több alkalommal kiemelt díjazásban részesült. (Érmei a Herman Ottó Múzeumban vannak.) Kitűnő rajzoló volt. Kossuthnak korteskedett, ami miatt felettesei szigorúan megrótták. Ő tanított. Az ABC után versek, regulák, viselkedés az utcán, az iskolában és otthon ... Ma sem ártana ezeket jól megtanítani! (Anyám mintafeleség, áldott jó anya. Színésznő szeretett volna lenni. Szép hangja volt s gitározott.) Öt osztály elvégzése után — a hatodik helyett — cseregyerekként a szepességi Merény városkába adtak „német szóra”. Nevelőszüleim éppúgy kényeztettek, mint a mi családunkban a cserekislányt. Új élmények vártak. Fenyveserdők, hámorok, Gölnic-pataki kirándulások. A „bácsim” nagy vadász volt. A nagyobb elejtett vadakat a gyógyszertár elé közszemlére tették. Vaddisznók, szarvasok kerültek ide s ősszel egy hatalmas medve, melyet szabad volt megsímogatni. A bácsim kisebb állatokat tömött ki. Közülük hazautazásomkor egy mókussal ajándékozott meg. — Jelentős találkozásaidról kérdezlek. — Még gyermekkoromban megismertem Hazafy Verái Jánost, aki valójában csizmadia volt, de a nemzet koszorús költőjének mondta magát. Katonaládával, ráncos 75
