Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 9. szám - VALÓ VILÁG - Hatvani Dániel: Tanya és falu között félúton
dolgainkon. Ettől függetlenül nem egyszer, hanem sokszor megbántuk, hogy hozzáfogtunk. Mindig akadt valami probléma, amit meg kellett oldani, és éveken át ez eléggé fárasztó. 1981 novemberében beköltöztünk, a három szoba közül egybe. Maradék pénzünkből berendeztük a konyhát... Azóta annyi történt, hogy lakhatóvá tettünk egy másik szobát is. Apránként majd csak meglesz minden. A házon van összesen 160 ezer forint kölcsön. Maga az OTP — ennek a havi törlesztése 760 forint — 2010-ben fog letelni, épp akkor, amikor a feleségem nyugdíjba megy.” „Nyőrlőrinci születésű vagyok, a feleségem helvéciai, tehát ide nősültem. A feleségem lánykora óta a gazdaság dolgozója, én viszont hat éven keresztül a kísérleti gazdaság alkalmazottja voltam. Nem volt az rossz munkahely, márcsak azért sem, mert amikor összeházasodtunk, kaptunk egy egyszobás szolgálati lakást. Amikor pedig megszületett az első gyerekünk, akkor egy kétszobás komfortos lakásba költözhettünk át. Nekünk tehát volt hol laknunk. Csak amikor 1973-ban átjöttem az állami gazdaságba, vetődött fel, hogy építkezhetnénk is. Mivelhogy olcsón adják úgyis a telket. És hát lakjunk mi is a magunkéban. Ezért, és csakis ezért vettünk fel a nyakunkba olyan gondot, amivel korábban nem kellett szembenéznünk. Egy fillér megtakarított pénzünk nem volt. Miben bíztunk hát? Erőnkben, elszántságunkban, s nem utolsó sorban a népes nagycsaládban. Mi heten, afeleségemék hatan voltak testvérek. Felvettünk 60 ezer forint OTP-hitelt, s ugyanennyit adott kölcsönként az állami gazdaság is. Ezzel indultunk, s nem egészen másfél év alatta ház beköltöz- hetővé vált. Azt nem mondanám, hogy könnyű volt ez az időszak. Éjt nappallá téve dolgoztunk, s volt úgy, nem egyszer, hogy tizediké — a gazdaságban ez a fizetés napja — előtt egyenként szedegettük össze a forintokat, hogy azért kenyérre is jusson. Nekem a fizetésem akkor 4000 forint volt, a feleségemé 2500—2800. S ebből ki kellett jönnünk. De nem bántuk meg egyszer sem, hogy ilyen vállalkozásba fogtunk.” „Sashalomról, Budapest egyik elővárosából kerültem ide. Nem mindennapi előzmények után. Történt ugyanis, még valamikor a 60-as évek közepén, hogy a szüleim itt vettek hobbi-telket, Helvécián, melyre nem sokkal később felhúztak egy kuli- pintyót, s ez később különböző toldozgatással családi házzá terebélyesedett. A ház 1969-ig az év nagy részében üresen állt, akkor azonban a szüleim leköltöztek, márcsak azért is, hogy árvízkárosultak ne vehessék igénybe, még átmenetileg sem. így Helvécián otthon éreztem magam, fociztam meg a kultúrházba jártam tévét nézni. Nekünk akkor még nem volt... Itt ismerkedtem meg leendő feleségemmel. így aztán teljesen idevalósivá lettem. 1972-ben összeházasodtunk. Ami korábban nem volt probléma, most egyszeriben az lett: hol lakjunk? Előbb anyósomékhoz mentünk, aztán anyámékhoz — túlságosan egyik helyen sem volt jó. Fiatal házas létemre még abból is problémát csináltak, hogy mikor kelek fel .. . Láttuk, nincs más megoldás: építkezni kell. Akkor már az állami gazdaság dolgozója voltam; felvettek, mint fafaragót, de igazából nem volt mit faragni, így hosszú évekkel később, látva, hogy nem találom meg a helyemet, megváltam a cégtől, s elhelyezkedtem a megyeszékhely egyik kisebb üzemében. De ez későbbi történet. Akkor, 1972-ben, 1973-ban az volt a cél, hogy kapjunk olcsón telket, adjon hitelt a gazdaság is, az OTP is, aztán majd meglátjuk. El is kezdtük az építkezést, de kínlódva ment, mert segítség sem nagyon akadt; ismeretségem itt nekem nem volt nagy. Még hazulról sem kaptunk támogatást. Mindenesetre 1973 vé- gefelé egy szobát már sikerült lakhatóvá tenni, így beköltözhettünk. Egészében véve kellemetlen élményeink maradtak a házépítésről. De azért volt egy pozitívuma is: bár mesterlevelet nem szereztem, a kőműves szakmát úgy nagyjából 41
