Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 8. szám - SZEMLE - Székelyhidi Ágoston: Népi szociográfia 1930-1938: jegyzetek Némedi Dénes könyvéről: [könyvismertetés]

értelmiségnek kell kialakulnia, . . amely sorsközösséget vállal a dolgozó milliókkal, s amely a dolgozó magyar rétegek izzó, eleven lelkiismerete akar lenni”. Fölhívás kihívással, maradandó és gyümölcsöző eszme zavaros nézettel és terméketlen ötlettel keveredett akkor is, később is. Elnevezés, program, megvalósulás, következmény azonban nem keverendő össze. Népi és urbánus „hadrend” csak a kiforratlan fogalomhasználatban rémlett föl, személyes és egyoldalú címkézéssel, minthogy valójában nem városellenesek és faluellenesek bontottak zászlót. Teszem azt, Kassák Lajos, de még Ignotus Pál sem a falu társadalmi jelentőségéről vitázott, hanem a paraszti fejlődés irányáról. Ha pedig a népi mozgalom magvát keressük, a „dolgozó magyar rétegek” és a „népben-nemzetben” való gondolkozás (Veres Péter kifejezése) képviseletére bukkanunk. Épp ez, a képviselet igazíthat el. Némedi Dénes azonban ennek az összegező és minősítő alapnak meghatározására nem tért ki.

Bizonyára ezért elégedett meg azoknak a műveknek részletezésével, melyek a népinek (népiesnek mondja néha, tévesen) elfogadott íróktól származtak. Felemásan bánt ugyanezért Nagy Lajossal, elismerve, hogy a társadalom rajz kimagasló mestere volt, ám elhaladva mellette, mert „nem tartják ... a szociográfusok előzményként, kortársként számon.” Előzményként? De hát Nagy Lajos szegődött a falukutatás első hullámának nyomába. Egyáltalán, Némedi Dénesnek úgy sikerült volna föloldania rendszerezésének ezt a zsákutcáját, ha a népi mozgalom falukutatását mint kezdeményezést állítja be, hisz az volt, majd pedig a közvetlenül vagy közvetve ízelődő szociográfiákban a „dolgozó magyar rétegek” egész világának kibontakozó vonásaira ügyel. Szétválasztva, ami szétválasztandó, de nem helyezve azt a természetes egység elé. Mivel is búcsúztatta Illyés Gyula Veres Pétert, a legparasztibb szociográfiák alkotóját? „Leomlott bástyák, vesztett küzdelmek után egy nép talpra állítása, világszintre emelése volt a gondja.” Az 1930-as évek közíróinak táborában is, magasan az egyéni és csapatos bajvívók színei fölött, ez a zászló lengett.

* * *

Jól tette Némedi Dénes, hogy nem akarta kész skatulyába gyömöszölni a szociográfiát: „. . . leírunk egy jelenséget, s nem keresünk neki helyet a tudományok rendszerében vagy az irodalmi műnemek közt.” Végül a „magyarországi társadalomkutatás előtörténeteként” látta célszerűnek „taglalni.” Félig-meddig mégis stakulyába késztetve, vagy inkább bizonytalanságban lebegtetve. Mert ha a szociográfia sem nem tudomány, sem nem irodalom, ugyanakkor a „társadalomkutatás előtörténete”, ha úgy tetszik, előformája, akkor miben önálló? És vajon kicsoda, micsoda a szerző? „A szociográfus nem egy szakma megjelölése volt, hanem napi politikán túli, népi és nemzeti célokat

szolgáló hivatást jelölt.” Csupa határeset, köztes állapot. „Reménytelen vállalkozás lenne tehát a szociográfia olyan definícióját megalkotni, amely a harmincas évek valamennyi szociográfiájára illik — s azontúl a Huszadik Század-beliekre is, meg a maiakra is.”

Talán mégsem reménytelen. Hagyományát és minden új vívmányát tekintve, a szociográfia az irodalomhoz tartozik. Két műfajt hasonított a maga képére, az esszét és a nagyriportot, máig megtartva hol a fejtegetés, hol a tényközlés elsőbbségét. Változatai ebben a körben, ábrázolás és értelmezés ötvözetében fejlődnek, gyarapodnak, el a tényregényig és az esszéregényig, a dokumentumpozícióig és a vitairatig, az útirajzig és az önvallomásig. Szervezőelvének sajátossága abban van, hogy egyedi jelenségből típust vagy típuscsoportot teremt, az egyediség föloldása nélkül. Igazában tehát ábrázolási módszerében és eszköztárában válik szervesen önállóvá. Hasonlóság is itt tapinható ki szociográfia és szociológia, önálló irodalmi és önálló tudományos ábrázolás, megismerés és megismertetés közt. Kis felület ez, a látszat ellenére. Lévén, hogy a szociográfia az emberi helyzetet és magatartást állítja középpontba, a szociológia pedig a társadalmi szintű építőelemeket és mozgásokat, továbbá a szociográfia tetszőleges összefüggést emel ki, a szociológia pedig tárgyi okságot és összefüggést követ. Ezért nem ismétlik és pótolják, hanem kiegészítik és serkentik egymást. Folytatható a sor. Szociográfus és szociológus ezért művel különböző szakmát, egyik író vagy közíró, másik tudós vagy kutató, és ha akar, ezért juthat el a maga útján „népi és nemzeti célokat szolgáló hivatásig.”

Érzékeny pont ez, nem árt tüzetesebben bolygatni. Némedi Dénes előkészítő munkájának gondosságát bizonyítja, hogy fejezetről fejezetre új tartalommal bővítette népi szociográfia, szociológia, ideológia, politika viszonyát. Halványan jellemezve azonban a kelet-európai jegyeket. Szólt a korszak egyik legjelentékenyebb szociológusának, a román Dimitrie Gustinak magyarországi hatásáról. Nemcsak abból indult ez, hogy elmaradt rendi, paraszti arculatú társadalmak változtató hevületű kutatói találkoztak, hanem onnan is, hogy kelet-európai politikai erőtérben, ahol a változtatást sokban felülről és kívülről várták, várhatták. Dimitrie Gusti bölcsen számot vetett ezzel. „Miután szigorú oksági szempontból elemezték az általános társadalmi jelenségeket, következik azoknak a lehetséges utaknak a vizsgálata, amelyeken haladva a társadalmi akarat lehetséges céljai megvalósulnak. Az ilyen tanulmány vezet el a politikához, vagyis a társadalmi akarat teleologi- kus érvényesítéséhez az aktualizálás révén.” Mi más ez, ha nem helyzet, szerep és tevékenység egyeztetése, akár önkéntesen, akár kényszerűen? A mélyebb kényszer nyilván az volt, hogy a tömegek itt nehezen bírtak a régi módon élni, még nehezebben bírtak volna sorsukon fordítani, ezért kellett a legnehezebbre vállalkozni, benső feszítőerőt és külső változtató akaratot párba fog89