Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 8. szám - Lázár István: Zámpusztától Olaszdűlőig: [emlékezés Zám Tiborra]

Könyvei, persze, a polcon. Olykor: a kézben. És nem akármilyenek. Többet nyomnak, mint amennyit mutatnak. E könyvek betűi — a jobbaké — olyan ólomsúlyúak olykor, hogy szinte beszakítják a papírt. Ólomsúlyúak, de nem mintha ottfeledte volna a szedő az ólomból kiöntött sorokat. Hanem mint a puska ólma, mint a géppisztoly ólma, ami szívig röpül, ami koponyát szakít. Nehéz, igaz harcokban harcolt Zám Tibor ólomgolyó-betűkkel. Jól célzott, jófele lőtt. Ritkán észleltem szavai gellerét, annál gyakrabban szavai tiszta ívét a tisztán kitűzött célig.

Mit ért el a harcban? Igen keveset. Talán annyit se, mint mi, többi toliforgatók; talán annál egy kicsivel többet? Némely nyomot mégis hagyott az idő viaszán. Egyik jele ennek — és ez olykor megfoghatóbb, mint maga a leírott, a kinyomtatott mű —, hogy sokan szerették. És egy másik, talán még biztosabb jel, hogy sokan gyűlölték Zám Tibort. Érzelmeket tudott kelteni maga körül, azzal, amit leírt, és érzelmeket tudott kelteni nőben és férfiban, szerelmet és barátságot, azzal, amilyenné formálta ember-magát.

Futkosott, mint garabonciás vagy ment, menekült, mint száműzött, az ország egyik sarkából a másikba; házasságokat kötött és bontott — közben a barátai, hím- és nőneműek, utána mentek, várták hírhozó leveleit vagy személyes fölbukkanását. Hol van most Zám? Mit csinál most Zám? Tudni, látni akarták a sorsát, hallani akarták, éppen mire bukkant, kikkel hadakozik, mit vizsgál, miről ír?

Ha végigjátsszuk Ővele is a szokott számítgatást, léte magándátumait a nyers történelemmel szembesítve, mire jutunk? Született 1929-ben. Ez az év — nálunk legalábbis — ama nagy világgazdasági válság mélypontja, melynek párját most éljük, és nem tudni, hogy mi, itthon Magyarországon, túl vagyunk-e már igazán a rosszán? Egy hősi élet, két világválság között? — mondhatjuk ironikusan, ha van rá kedvünk és ha nem illetlen e helyen, halott barátunk teteme fölött iróniával szőni a sírtakarót.

Tízéves, amikor kitört a második világháború. Tizenhat éves a felszabaduláskor. Tizenhatodik és huszadik éve között éri meg ama rövid, pár fényes évet, melyre forradalmunk vaskorszakának szigorú időszaka jő. Huszonhét éves 1956-ban és harminckilenc éves 1968-ban.

Harmadik évtizedében tart — önnön arcáért tehát felelős már —, amikor komolyan írni és szociografizálni kezd. Debrecenből ekkor már kivonult a Hortobágyra, Nagy elvtársból, az isten tudja, miért oly komor szemináriumvezetőből ekkor már az osztatlan pusztai iskolában tanító, közben zz Alföldben meg-megjelenő Zám Tibi lett.

Harminchét éves, mire első, vékony kötete megjelenik. A negyvenhez közelít — micsoda epe-keserű, micsoda nyomdafestéket még ma se tűrő levelekben számolt be erről! —, amikor a helyi, járási és megyei kiskirálykodás megakadályozza, hogy elkészíthesse szülőfaluja, a román határ menti Ártánd község szociográfiáját. Adhat megbízólevelet a minisztérium, támogathatja őt az írószövetség — „Ugocsa non coronat.” Ott nem volt érvényes vagy csak őrá nem vonatkozott az országos konszolidáció? Még a megyéből is futnia kellett.

Nem tudom persze, mit és mennyire magyarázhatnak évszámok s életkor-adatok? Volt minden országnak Mohácsa, minden népnek Holocaustja, minden vallásnak Szent Bertalan éjszakája; és a történelem elég sűrű ahhoz, hogy fényes és sötét éveiből mindannyiunknak egyenként kijusson. Mégis, az egyik életet így, a másikat amúgy fordítják a dátumok. Zám 1967—68-as próbálkozását Ártándon ugyan ki tudta volna pár gőgös hatalmi szóval elütni öt vagy tíz évvel később — amikor azonban ő már máshol, másokkal küzködött, nem kevesebb indulattal, csak éppen e kudarccal keserűbben? Tibor nehezen élte meg azt, amit néki adott, és amit tőle elvett az idők véletlene, vétlenek és vétkesek, rosszakarat és balgaság. Vélték Őt eközben sokan — éles, szabados nyelve, konok, fejjel a falnak természete miatt — önsorsrontónak. Ha az volt, legföl75