Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 8. szám - Lázár István: Zámpusztától Olaszdűlőig: [emlékezés Zám Tiborra]
ról szól, ahogyan azt egy nagyon őszinte téeszelnök (Lászlófalván) elmondja 1976. októberében a szövetkezetek III. Kongresszusa előtt. Acíme is ez: »Javasoljuk a kongresz- szusnak ...« Nagyon kemény dokumentum-szöveg ez [...]. 2. Üljön le, vegyen be két seduxent, várja meg, míg hatni kezd, azután kapaszkodjon a székének karfájába s úgy olvassa tovább levelemet. Ismét halmazállapotot változtattam. Ifjú feleségemet faképnél hagyva, mint szent Pál a dákokat, kilopakodtam a családi tűzfészekből egy — Kecskeméttől 20 km-re lévő —tanyai iskolába, amelynek 3 szobás lakását rendbe hozattam és most lakom. Villany van! Csodálatos környezet, ezt Magának látni kellene. Kívülről még romos, belülről nagyon lakályos. (Ti. a ház.) Most úgy néz ki, mint egy nemesi udvarház a XVIII—XIX. századból; még előtere is van, olyan filagória szerű. S mindez egy akácerdő szélében. Maga epeömlést kap az irigységtől, ha meglátja. Tartozik az épülethez egy hold föld is; valamikor ez volt az oskolamester illetménye. Otromba földtörvényünk értelmében én ebből — ha megveszem a házat, ha nem — csak 600 négyszögölet kaphatok; de mivel a föld elhelyezése olyan, hogy a téesz nem olvaszthatja be a nagyüzemi táblába, az egész »birtok« hasznosításának gondolatával kacérkodom [.. . ] Lászlófalva — Felső-Szentkirály, Vágó köri iskola, 1977, március 20-án.” „Édes Úr! Tudja meg s tudassa mindazokkal, akiket arra érdemesnek tart, hogy egy Zám nevezetű faszi, akit jobb és rosszabb körökben amolyan kötözködő író-félének ismernek, kis híján elment. Az történt vele ugyanis, hogy november 1-én 20,31-kor elkezdett fuldoklani; meglegyintette őt a Kaszás, a szokásos módon: Infarktus képében. Intenzív osztály, oxigén palack, infúzió, futkározás — eközben én szépcsendesen elaléltam vagy 10 másodpercre, ám ez elég volt alantas testrészeimnek ahhoz, hogy [...]. Tudja meg azonban, és tudassa mindazokkal, akiket illet, hogy az embernek saját levében ázni mégis csupán mellékkörülmény ahhoz képest, ami ezután következik. Jön két görl s az ember ágyához gurít egy »monitor« elnevezésű készüléket (ára egymillió forint, kemény valutában), amelynek 5 tapadó korongos polip-karját a szívtájékra tapasztják; majd megcsavarnak egy gombot s egy kicsinyített tv-képernyő-szerű lószaron futkosni kezd két zöld golyócska [...]. A golyók azonban — mily szerencse a szerencsétlenségben — lassan pályára állnak, egymás mellett mendegélnek, a meccs érdektelenségbe fullad, a szívroham kétségtelen elmúlt. [...]. Most már lábadozom, ágytól asztalig, asztaltól ágyig. Az ágyban azon gondolkozom, hogy dolgozni kéne, az asztalnál azon, hogy mi a fenének kéne? Odáig süllyedtem, hogy azokat a drága gyümölcsleveket sem iszom, amelyeket arról az emlékezetes »kanmuriról« Maga is ismer, s amelyen egy Gábor nevezetű ifjú vitéz csak azért nem ivott bennünket az asztal alá, mert idejében bedobtuk a törülközőt. Üdvözlöm őt. Alkalmasint mondja meg neki, hogy Zám ha tetszik neki, ha nem, most már nem halogathatja tovább, hogy író legyen: a szociográfiától is, mint minden ártalomtól eltiltotta az orvos. [...] Kecskemét, 1978. november 20-án. Ui. Én is visszafoglaltam a kecskeméti váramat, némi pénzáldozat árán nejemtől. Címem: Akadémia krt. 23. II. 19. Ha erre jár, keressen meg. Éva van.” „Édes Úr! — és Mindannyiójuk fogadják őszinte részvétemet abból a ritka alkalomból, hogy a harmadik infarktusomat is túléltem. Maguknak, akik még nem előszobáztak Kaszás Őfelségénél, fogalmuk sincs, mily nagyszerű érzés gyáván túlélni a nagyszerű halált és 72
