Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 1. szám - MŰHELY: 100 ÉVE SZÜLETETT FÜLEP LAJOS - Vekerdi László: "Mondd meg, mi nyugtalanít, megmondom, mi vagy"

ma megfejtésében Fülep ezzel a radikális egyszerűsödéssel jutott el az emlékezéstől a jelentésig.

Azt azonban, hogy mi is ez a „jelentés”, egyáltalában nem egyszerű megmondani. A firenzei előadás után négy évtizeddel — s milyen négy évtizeddel! — Fülep egyszer rendkívül nehéz történelmi pillanatban Petőfi két sorát — „Óh lassan szállj és hosszan énekelj, / Haldokló hattyúm, szép emlékezet!” — idézte, hogy érzékeltesse, miféle „másik jelentés” az, amire a művészetben a szótár és a nyelvtan szerint elmondható felett figyelünk, figyelnünk kell. Ez a másik jelentés azonban nem a művészet privilégiuma: ott van mindenütt, ahol közvetlenül szembesülünk tényleges dolgokkal. „Nincs érzékletes jelenség jelentés nélkül — minden vonal, forma, szín, hang, keménység, lágyság, puhaság, érdesség, fényesség, homályosság stb. mind jelent, bízvást mondhatjuk mond is valamit, bár nagy többségében az emberi nyelvvel adekvátan meg nem mondhatót, csak körülírhatót, adekvátan csakis valamilyen konkrét érzékelés módján mondhatót. Ha egy emberi arcra, kézre nézek, ha egy fára, fűszálra, virágra, a földre, az égre, akármire és akárhova, mindből valamilyen jelentés, valamilyen tartalom sugárzik, amit másként elmondani nem lehet, de látva nagyon is fölfogható, érthető”. Ez a „másik jelentés”, a maga érzékletes tárgyilagosságában, ez nyilvánul meg minden művészetben. A művészet ennek a jelentésnek nyilvánvaló és sugárzó megjelenése, epiphania. Valami, ami puszta megjelenésével mondja el amit mond, éppen ezért lényege a másik jelentés, amely „nem merő forma, nem valami köntös vagy külső burok, valami szép külsőség, amit valamilyen tartalomra ráaggatnak. Az érzékletes jelenség jelentése azért elmondhatatlan más módon, mert a tartalom és a forma elválaszthatatlan, azonos benne.”

Azt már a firenzei előadásban is hangsúlyozta Fülep, hogy „a forma nem külsőség, hanem a dolgok lényege, az, ami legmélyebb és legállandóbb van bennük: elemeiknek egymáshoz való viszonylata s egysége, a konstruktív tényező.” De ha nem is „valami külsődleges dolog-”ként látja a formát, mégis csak úgy véli, hogy „hozzátevődik egy tartalomhoz”, a forma „az a mód melyben egy tartalom megjelenik előttünk.” S ebből a megfogalmazásból bizony mégcsak nem is gyanítható, hogy „az a mód” voltaképpen a „másik jelentés”, melynek megjelenése a forma és tartalom azonosságát implikálja, nem a forma „hozzátevődését” a tartalomhoz. És éppen ezáltal az azonosság által és csak ezáltal lesz a mű az ami, ettől lesz minden körülmények közt és koroktól függetlenül félreismerhetetlenül és megmásíthatatlanul ugyanaz, amit persze lehet különféleképpen értelmezni, sőt csakis különféleképpen lehet értelmezni, ettől azonban a mű azonossága szemernyit se változik. A másik jelentés a maga érzékletes objektivitásában kizár mindenféle ,,más”-ságot; Fülep maga számára fenntartott szakkifejezésével: „abalietas”, „Ebendas”.

A másik jelentés tehát, épp ellentétben a szemiotikáival, sohasem valami másra utal. Itt nem arról van szó, hogy valami összefügg valami tőle különbözővel. A jelentés éppen ellenkezőleg azt reveiálja, hogy valami éppen olyan amilyen. S ezt azért teheti, mert benne a forma maradéktalanul azonosult a tartalommal. A jelentés mintegy „igazodni magára mutat.”

Ez az azonosulás, ez az azonosság — azaz a jelentés revelációja — a művészi érték fokmérője, maga az objektiven meghatározható művészi érték. Az 1914-ből származó Donatello problémájá-ban Fülep a görög (és a gótikus) templomot állítja szembe a firenzei szobrász alkotásaival: „A templom azonnal elárulja rendeltetését: piedesztálon emelkedő szentély, melyet az oszlopok fala ideálisan elkülönít a reális környezettől. Plasztikus dísze hasonló: anélkül, hogy a szemlélő tudná, vagy minden esetben tudnia kellene, kit vagy mit ábrázol, önkéntelenül érzi, hogy hivatásának megfelel, mert ugyanazt az idealitást fejezi ki, mint az épület. Az alakokat fenséges nyugalmuk, em58