Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 8. szám - Zám Tibor: Anyajegy: kisregény
ból váltott át apátiába, depresszióra és a jóúristen sem tudja, mire . . . Neki, dr. Vendégnek a hideg futkároz a hátán, ha a tárgyalóteremben derül ki, hogy sem az áldozat, sem a gyilkos nem az, akinek eddig hittük vagy tudtuk .. . Már pedig az utóbbi semmiképpen sem az, mert te, Jákó ha tovább néznéd azt a három fotót, bizonyára észreven- néd a fától az erdőt. Rájönnél, hogy a torok- és gégemetszés után sugárirányba fröcs- csent a vér a falra, a szőnyegre, az áldozat ruhájára, csak a mi kis gyilkosunkra nem! ... Az ő szoknyája és blúza makulátlan maradt. Ha a védő ezt az adut is kijátssza — már pedig miért ne játszaná ki —, Máriát felmentik a gyilkosság vádja alól, de mint közveszélyes őrültet élete végéig elmegyógyintézetbe záratják, ahol egy idő után valóban megőrül. Itt van a 4. és az 5. kép. Akarom látni? Nem?... Kár, mert a negyediken Bocskó Ilona látható meztelenül: összeverve, mindenféle színű folttal a testén, az ötödiken meg a monomániás „gyilkos”, de egy karcolás, karmolás, egy szorítás, egy vér- aláfutás nélkül. Amikor ő, dr. Vendég megkérdezte, hogyan tudott ilyen keményeket ütni, előbb vállat vont, azután a bosszút emlegette, amely nagy erőt ad a gyönge embernek. Ezen a blődlin a csoport minden tagja annyira kiakadt, hogy elfelejtették megkérdezni e bűbájos „bűnelkövetőt”, hogy hol s mikor veszítette el a bugyiját?. . . Nem vesztette el, mondtad készségesen, nincs neki, de ha volna sem viselné, higiéniai meggondolásból. Persze, persze . .. Ennek a lánynak egy nagy bazárhoz hasonlít a lelke. A pulton a higiénia, hóbort, monománia, melankólia stb. Az értékesebb dolgokat a pult alatt tárolja. Nem új, heherészett dr. Vendég. A Szerv a pult alá is bekukkantott. Tudja Bocskó Máriáról, hogy zsenge korához viszonyítva túlművelt. Három világnyelven beszél, ír, olvas, otthon van a művészetekben és a humántudományokban, szóval: kivételes tehetség annak ellenére, hogy tizennyolc éves koráig kincstári kantáron volt... A vicc az, hogy az ilyen ritka és értékes emberpéldányoknál még a higiénia is gyanús, s ez a gyanakvás elfedi aszeretetet sóvárgó lélek végletes reagálásaiban a természetest. De hát hagyjuk későbbre a sajnálkozást, mert még nem végeztünk. Van itt egy zavaró motívum. Hogy mi?... Természetesnek tartom-e, hogy a lány önként adta fel magát a Szervnél egy órával az elkövetés után?... Te ezt természetellenesnek tartod. Az anyjával való ügyet Mária a saját ügyének tekintette. Magánügynek. Nem gondolt arra, hogy mit gondolnak erről a Szervnél. Na igen. De miért adta fel magát önként? Te, Jákó erre azt mondhatod, hogy oka volt rá. Akkor miért tétovázott egy teljes óra hosszat? Arra is oka volt. De mi oka volt? Azt te nem tudod. Hát akkor mit tudok? Azt, hogy nem mindig ostobaság az, ami érthetetlen. Hát ez megrendítő erejű észrevétel. Dr. Vendég nyújtózkodott, felállt, körbejárta a szobát. Szemügyre vette a vesszőkosárra való szanaszét hagyott vagy feldőlt üvegeket, a lomhán röpködő muslincafelhőket, a hamuzóknak használt kistányérokat és poharakat, egy tegnapelőtti bachanália lehangolóan szegényes tárgyi emlékeit. A csikktárolókat sorra az ablakhoz vitte, egy csipesszel széttúrta s mikor ezzel végzett, megkérdezte, hogy mindig ilyen nagy rumli van-e nálad?. .. Nem, ilyesmi csak azóta van, amióta Bocskó Mária nincs. Nagyon izgalmas, élénkült fel dr. Vendég, de ennek nyoma sem látszott rajta. A „van” és a „nincs” közötti szakadékról beszélt. Fölöttébb érdekes lehet az, ami a 25
