Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 1. szám - MŰHELY: 100 ÉVE SZÜLETETT FÜLEP LAJOS - Fülep Lajos: A nyugtalanság: A szerző kéziratban maradt hagyatékából közli: Tímár Árpád
akit a mások élete, lelkűk állapota nyugtalanít annyira, hogy habozás nélkül föláldozná érte a saját életét, még boldog is volna a föláldozásban, még ha akármilyen fájdalmas volna is, miért, mikor sem annak, sem ennek semmilyen érdeke se adott okot a nyugtalanságra, ellenkezőleg? és miért nyugtalanít valakit, mikor az úton menet kifosztott sebesültet talál, és nem a maga dolgára siet, hanem a késedelemmel nem törődve, fölveszi, sebeit megmossa, megkeni, bekötözi, ráteszi tulajdon állatjára, elviszi a vendég- fogadóba, gondoztatja, fizet érte? és miért nyugtalanít valakit ezt a történetet, vagy akár csak példázatot olvasva sok századdal utóbb, és a valóságos vagy költött esemény színhelyétől távol, hogy egy neki ismeretlen, vagy nem is volt pap és lévita is elment a sebesült mellett,és őket nem nyugtalanította? miért nyugtalanítja, hogyazokat nem nyugtalanította, valaminek történnie, valamit tenni kellett volna, de nem történt, nem tették, honnan veszi, és miért nyugtalanítja, hogy itt valamilyen Sollen, valamilyen imperativus volt, amit teljesíteni elmulasztottak, mert nem nyugtalanította őket? őket talán más nyugtalanít, de mért nem ez is? milyen számonkérhető kötelezettsége van a nyugtalanságnak? és miért nyugtalanított valakit, ki az ő felebarátja, és érdemesnek tartotta megkérdezni attól a valakitől, aki azután ezzel a történettel felelt és érttette meg? és miért nyugtalanított századokon át sok ezreket ez a történet és ez a kérdés, minden rendű-rangúakat, miért beszéltek, írtak róla annyit, és miért érezték múlhatatlanul szükségesnek, hogy mindenféle lehető módon ábrázolják is? miért nyugtalanít minket például Rembrandt képe erről a témáról, miért gondolunk rá annyiszor, miért megyünk el újra meg újra megnézni, ha csak tehetjük — még ha a történet maga és a felebarát kérdése minket se nyugtalanít, csakúgy, mint azt a papot és lévitát, hanem nyugtalanít helyette a kép milyensége, mindaz, ami rajta látható, éppen az a hely, az a tér, azok az alakok, mozgások, relációjuk egymással, azok a színek, az a levegő, az a fény, az a világítás és árnyékok? Végül: miért nyugtalanít a lét értelme, noha akár tudjuk, akár nem, sorsunk nem lesz tőle se jobb, se rosszabb, meghalni is ugyanúgy fogunk, s akkor már úgy sincs ránk nézve semmi értelme, hacsak ... de tud-e valaki valamit esetleges folytatásáról, és mi értelme a meddő töprengésnek a tudhatatlanon? miért nyugtalanít minket, hogy ilyen, hogy ez, éppen ez van, és éppen ez legyen, miért nyugtat meg, hogy csakugyan van, hogy annyi nyugtalanságunkat megnyugtatja, hogy máshonnan vagy ő tőle tudunk erről a lehetőségről, erről a nekünk annyira fontos — de miért? — lehetőségről, és mindig újra meg akarunk győződni róla, hogy csakugyan teljesült és így, éppen így teljesült, hogy mellette ilyen tökéletesen megnyugodhatunk? ez meg miféle Sollen, miféle imperativus, amelynek teljesülése vagy nem teljesülése ennyire nyugtalanít minket? honnan vesszük ezt a nyugtalanságot, ki bízott meg valamivel, mit mulasztottunk el, ami miatt nyugtalankodhatunk, és miért nyugtalankodunk azon, hogy mások elmennek a kép mellett, és nem nyugtalankodnak, sohase is gondolnak rá? — mint amazok a sebesült mellett, talán más nyugtalanítja őket, de miért nem ez is, ez a kép — milyen Sollen, milyen számonkérés ez magunkon és másokon? miért nyugtalanít külön még az is, mi ez a nyugtalanság, honnan van, objektiven be- grüdbar, általában feltételezhető, feltételezendő-e, tehát számon kérhető-e, és van-e valamilyen kritériuma a számonkérhetésnek, valamilyen objektív mértéke? A kérdezésnek, felsorolásnak sose lenne vége, Nem tudunk még valami ilyen általánosat, mindig mindenütt jelenlevőt mondani, ha nem tudunk is mindig róla, vagy talán sose gondolunk rá, nem törődünk vele. Ez nem ismeretlen, ismerjük — ezért lehet mérték: az anthropomorf mértéke, az anthropomorf, nevében értékelő mérték. Ez nem olyan általános, mintáz absztrakt anthropomorf — ez konkrét, meghatározott. 56
