Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Tomka Miklós: Budapesttől Nagyhajtásig: avagy világnézeti helyzetünk madártávlatból - s közelebbről
eltérés különböző vizsgálatok eltérő vallásértelmezésének eredménye). Ennél valamivel több a meggyőződéses istenhivők, de kevesebb az akár csak karácsonykor templomba járók aránya. Rendszeres templomjáró pedig a felnőtt népességnek csak 10—15 százaléka. Mindezt úgy lehet összefoglalni, hogy társadalmunk körülbelül kétharmada nem akarja feladni minden kapcsolatát a vallással és az egyházzal — anélkül azonban, hogy életéta kereszténység modellje irányítaná. Számukra a vallási hagyomány nem meghatározott cél és értékrend, hanem olyan áruház, aminek kínálatából tetszés szerint lehet válogatni. Ehhez képest annak kisebb a jelentősége, hogy egyesek ízlésének a templomi ünnepélyesség, másoknak az egyéni bibliaolvasás, vagy sem ez, sem az, hanem — ki tudja, mi okból — az önmagát nyilvánosan vallásosnak beskatulyázás felel meg. S hogy mindez hová vezet? Sokan bizonyára idővel el fogják felejteni, hogy „vallási áruházból” vásárolnak, hiszen az áru a fontos, nem az eladó. A családi ünneppé vált karácsony és a helyi látványossággá alakult búcsúk után mostanában a keresztelés és a temetés csúszik át a vallásiból a világi szférába ... A vallási hagyomány kopik, töredezik. Léte mégis tény. Tehát azok is támaszkodhatnak rá, akik nem vegyesboltnak, hanem vendégségnek vagy hivatásnak tekintik. Számukra nem egy-egyelem, hanem az általuk képviselt üzenet — az a bizonyos „jó hír”, ahogyan manapság az „evangélium” szót fordítják — a fontos. Az ingadozó vallási hagyományból nem csak az elvallástalanodás, hanem a vallási megújulás felé is nyitva az út. Az összefoglalásban pedig még valamit hangsúlyozni kell. A „maguk módján” vallásos többség mellett társadalmunk megközelítően tized- része meggyőződéssel, egzisztenciájával vallásos, mégpedig valamilyen vallási közösséghez kapcsolódva. Ez a csoport megfogalmazza és saját példájával képviseli, hogyan érdemes, miért szép, mikor öröm az élet. Őket nem hitük, maguk választotta vagy rájuk ragasztott címkék, hanem életkedvük, teherbírásuk, emberszeretetük teszi feltűnővé. Rácsodálkozásunk önkéntelen. Aztán meg szeretnénk érteni őket. (S utánozni is talán?) Ilyenkor kérdezzük meg, honnan jön erejük, vidámságuk. Ilyenkor derül ki hovatartozásuk. Az elkötelezett vallásosak főleg két dologban „mások”. Életigenlésük és közösségigényük megkülönbözteti őket az átlagostól s társadalmilag értékes mintát képez. Az életigenlés nem csupán életöröm (de az is!). Ide tartozik az élet továbbadásának igénye, a gyermek, a nagycsalád szeretete. Ide tartozik a nehéz, öreg, beteg életben is megtalált érték. (Az öngyilkosság ebben a körben jóformán ismeretlen, bármennyire is „indokolnák” néha a körülmények.) A közösségigény részben elv, norma, elvárás, részben gyakorlat. Elv, hogy a másokért való tevékenység ad az életnek értelmet. Ebből következik a norma, a tevékeny szeretet követelménye. De ez így túl absztrakt. A gyakorlati megvalósítás része a már említett családszereteten túl az öregek és rászorulók ellátásában való felelősségvállalás, a baráti közösségek ápolása, a munkahelyi és lakóhelyi közösségi ügyekben való munkavégzés. Ezeket a tényeket számos szociológiai és pszichológiai felmérés állítja — s igazolja számadatok sokaságaival. Ezek ismétlése helyett inkább néhány, az ország legkülönbözőbb részein, különféle szakmákban hallott, már-már szállóigévé vált mondásra emlékeztetek. „Ki az, aki a munkahelyen nem lop?” Vagy más változatban: „Kire lehet számítani, ha nem fizető, közös munkáról van szó?” S a válasz: „A párttitkárra (vagy ritkább fogalmazásban: a párttagokra) és a vallásos emberekre.” Hát ez az. Részvétel közös dolgainkban — minden külön „maszek” haszon nélkül. Vagy akinek a „politikusabb” jellemzés jobban tetszik: ilyenek a népfrontpolitika hétköznapjai. Egy a bökkenő. Népfrontpolitika van és virul. Párttagok és vallásos emberek közös erőfeszítésben együtt verejtékeznek. De erről nem szoktunk beszélgetni. Ünnepélyes, hivatalos formában előfordul. De egymás között? Magunk okulására? S amit így mi 44
