Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 6. szám - MŰHELY - Sándor Iván: Regényíró, regényvilág: Németh László próza-teljesítménye
A Németh-regény az ihletet analitikus fegyelemmel csillapítja. Bár ez a regénynyelv az Emberi színjáték tói az Irgalomig telítődő, három és fél évtized alatt a mondat táguló érzékenységgel fogadja magába a külvilág, a tudat, a lélek jeleinek gazdagodó össze- montírozódását, jellegét tekintve mindvégig megmarad metaforákkal alig dolgozó, választékosán, néhol a monotonságig pontos prózának. A műfajok különbözősége az alkati és alkotói létszintek változataira utal. És arra, hogy a tanulmányt Németh szekréciós-műfajnak tekintette: indulat-ihlet-szellem-közérzet levezetőnek. Ugyanakkor közvetlenül missziósnak. Olyan hangszekrénynek, amelynek a rapid hatás, az áttörés kedvéért fel kell erősíteni a mondanivalót. Rendkívül gyorsan, mint mondja, „agyi-ihletben” írt. Négy tanulmányoldalban, jelenti, azt fejtheti ki, ami gondolkozásában a leglényegesebb, míg négy regényoldalban éppen csak elindíthat folyamatokat. A nyelvi ■eszközök ehhez az egyfelől rövidre zárt (ettől a végig nem gondolás lehetőségét is magába rejtő), a regényekben viszont nagy hömpölygéseket kifejező megelevenítéshez igazodnak. így a Németh-epika önszemlélő-önfeltáró, ugyanakkor sors- és világmagyarázó jellegét segítenek megvalósítani a nyelvi elemek. Az élet bőségének (és az „én” változatainak) gazdag bejárását engedélyezi a stílus: a tárgyszerű kifejtést. Mindannak pontos leírását, megelevenítését és részletes minősítését, amit elutasít vagy elfogad. A „kézimunkázáshoz” hasonlítja ezt, egy különben nem túl szerencsés, mert az eszkö- zöket-folyamatot ezzel finomkodó képbe oldó, példával. Ami itt arra utal, hogy a regényíró előtt ott van, mint mondja, a „ráma”, amire fel kell raknia a regényelemeket. Ha az esszé kapcsán a prédikátori nyelv elemeit említettük, a regényíróról szólva az egyenes vezetésű, stációjárásokat kifejező eszközök kerülnek előtérbe. A felépítő jelleghez, a tárgyak, történetek, alakok, gondolatok felhalmozódását kifejező vonal- vezetés. MŰVEK, VÁLTOZATOK AZ ÁLLANDÓSÁGBAN A közismert felosztás szerint, a regényegység és a stílustörekvések szempontjából megkülönböztetve, egyfelől az Emberi színjátékra, az Égető Eszterre, az Irgalomra, másfelől a Gyászra, az Iszonyra, a közöttük-mögöttük elhelyezkedő Utolsó kísérletre, és e zárt hármas felosztás mindegyik irányzatából tulajdonképpen kikívánkozó, leginkább mégis az elsőbe sorolható Bűnre osztott regényteljesítményben egy felnyíló, táguló és egy zárt epikai vonulatot találunk. Az elsőbe természetesen az Emberi színjátéktól az Irgalomig sorolt regények, a másodikba a Gyász és az Iszony tartozik. A regényalakzatok jólismert különbségeit már sokan elemezték, ezért érdemes azokra a gondolati, világ- és emberlátásbeli vonásokra irányítani a figyelmet, amelyek megteremtik, szervezik a különbözőséget. Ezen az ösvényen végighaladva található meg legjobban a regények szerves kapcsolata az egész életmű gyökérzetével, mindazzal, amit Németh eszmetanának, világ- és emberlátásának nevezhetünk. Márpedig innen csak egy lépést kell majd tennünk, hogy kilépjünk a por egy újabb színterére, és hozzákapcsoljuk a Németh-epika kérdéseit a századvég magyar regényének útkereső kérdéseihez. A mag minden regényben a hős életválsága; körlülötte a személyes válságot kísérő alakok, akikkel való kapcsolatában a hős helykereső vívódása megkapja dimenzióit; kívül pedig beszűkített vagy tágabb léthelyszín, a társadalom egy-egy szelete, mint a színjáték tere. Az epikai „végigjárás” mindig önszembenéző, helykereső, felismertető. Ám kettős értelemben. Abban is, hogy a hős önmagával való (Németh László-i kifejezést használva) rend bejövetele, világ- és emberidegenségétől való megszabadulási kísérlete, üdvhajszája árán, Németh maga is epikai teljesítményeinek stációjárásában valósítja meg azt, amiről így vall: az élet vállalkozás. Ennek a „bejárásnak” a körei az 69
