Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 5. szám - SZEMLE - Orosz László: Illyés Gyula emlékkönyv: [könyvismertetés]
SZEMLE ILLYÉS GYULA EMLÉKKÖNYV 612 nagy alakú oldal, csaknem 54 szerzői ív, mintegy félszáz hazai és külföldi pályatárs írása, legalább ugyanannyi kép: terjedelmével, tartalmi gazdagságával, szép kiállításával méltó ez a kötet, hogy századunk egyik legnagyobb magyar költőjének, írójának emléke előtt tisztelegjen. Hálával tartozunk szerkesztéséért Illyés Gyula özvegyének, a kiadó részéről a kötetet gondozó Domokos Mátyásnak, a képeket válogató Molnár Editnek, kiállításáért a könyvet tervező Ginács Lászlónak és a Kner Nyomdának. Hatalmas anyagot ölel fel a kötet, noha természetesen csak töredékét annak, amelyből válogathatott. Kivételesen gazdag pálya volt Illyés Gyuláé. Azzá tette időbeli terjedelme is. Első verse 1920-ban, első kötete 1928-ban jelent meg: nincs még egy jelentős magyar költő, akinek pályája a sors különös kedvezéséből hasonló hosz- szúságúra nyúlt volna. Az életmű gazdagsága elsősorban mégsem hosszanti irányban bontakozott ki, hanem szélességében. Illyés ugyanis abban is kivételes helyet foglal el irodalmunk történetében, hogy minden műnemben és csaknem minden műfajban elsőrendűt alkotott. Lírában és verses epikában, a széppróza különféle műfajaiban éppúgy a legelsők közt a helye, mint a drámában. Életművének súlyát mégis mindenekelőtt az adja, hogy jelentősége — mint legnagyobb elődeié: Petőfié, Adyé — messze túlnőtt az irodalmon. Petőfi-könyvének befejezésében írta Illyés: „Orgazdának érezheti magát, aki csak verseinek ’szépségét’ élvezi, és elzárkózik a bennük rejlő parancstól.” Érvényes ez Illyés műveinek olvasására is. Maga figyelmeztet erre a Puszták népében: „Egy nép élete forog kockán. Mi az orvosság? Az az olvasóra is tartozik annyira, mint az íróra, hisz ő is tudja már, amit az író tud. Akik ’megoldás’ nélkül a könyvet csonkának érzik és folytatását várnák — folytatást várok azoktól én is.” Megnöveli végül az lllyés-életmű jelentőségét az is, hogy ő az a költőnk, akire — már életében — odafigyelt a kortárs Európa is. Emlékkönyvekbe — mint a műfajt jelölő cím is jelzi — emlékező írásokat szoktak összegyűjteni. Vannak a kötetben bőségesen ilyenek is. Egyetértünk azonban azzal, amit Domokos Mátyás írt a kötet Utószavában: „ha arra törekedtünk volna, hogy ebben a könyvben Illyés Gyula életútjának és életművének az utókora által megvont mérlegét készítsük el, erre a célra készült, vadonatúj írásokból, akkor az ő életének és művének, minden valószínűség szerint, legfontosabb társai és tanúi maradtak volna ki ebből a könyvből”. Egyetértünk annál is inkább, mert a kötet elolvasása után az a benyomásunk, hogy az Illyéssel foglalkozó írások színvonala nem tartott lépést a költői pálya emelkedésével. Illyés utolsó köteteiről is jelentek meg értő, együttérző, meleg hangú méltatások, de olyan elemzések nem, mint amilyent Németh László írt 1929- ben a Nehéz föld-ről, Sárközi György 1931- ben a Sarjúrendek-ről, Halász Gábor 1938-ban a Rend a romokban-ról. Az lllyés-művek keltette élményről szubjektív hangvétellel valló írások közül is aligha érik el a későbbiek Babits Mihályét a Három öreg-ről (1932) és a Puszták népé-ről (1936). Igaza van Sőtér Istvánnak: „Kevesen figyeltek föl arra, hogy Illyés Gyula az utolsó korszakban vált igazán újító, igazán nagy költővé”. (504). Arról azonban, miben áll ennek az igazán nagy költészetnek a nagysága, Sőtér idézett írásán kívül jószerivel csak Lengyel Balázs kritikájában, meg Lator László tanulmányában olvashatunk. Bármilyen jóleső érzéssel és helyesléssel olvassuk is a telitalálat evidenciájával ható kifejezéseket Illyés jelentőségének érzékeltetésére („a legmesszebb látó magyar”, „népének fáklyája”, „az utolsó fejedelem”, „a számadó”, „a példaadó”, „pajzsunk — holtában is”), bármilyen jogos büszkeség dagasztja is mellünket a külföldi kortársak elismerő, sőt hódoló mondatain, jobban örülnénk a mű elemzőbb birtokbavételének itthon is, külföldön is. Kimaradtak az Emlékkönyvből azok az írások, amelyek támadták Illyést vagy vitatkoztak vele, mivel — mint Domokos Mátyás írja az Utószóban — „ez a könyv... a szeretet könyve”.Tisztelettel bólintunk igent arra a szándékra, amely csak a szeretet megnyilatkozásait kívánja összegyűjteni, mégis úgy érezzük, Illyés költői és emberi alakja, az irodalom és a nemzet életében betöltött kiemelkedő szerepe nemcsak árnyaltabbnak, hanem jelentősebbnek is mutatkozna a vele vitatkozók legfontosabb írásainak közlésével. Aligha lehet ugyanis az Illyéssel vitatkozó írásokat sommásan és egyértelműen „a gyűlölet habköpései”- nek minősíteni. Noha gyakran szűkös és merev szemlélettel, rendszerint azonban a legnagyobbnak vagy a legnagyobbak egyikének járó figyelemmel és tisztelettel, jószándékának kétségbevonása nélkül, nemegyszer féltő szeretettel vitatkoztak ezek az írások Illyéssel. Különféle tárgyú és műfajú írások vannak a kötetben; tanulmányok, kritikák, műelemzések, a költőt emberközelbe hozó emlékezések, egyéniségének és műveinek varázsától ihletett versek, nekrológok, néhány hozzá intézett levél is. Jelentőségük és színvonaluk természetesen nem lehet egyforma, de a kevésbé jelentősek közlését is indokolja, hogy nehezen hozzáférhetők, vagy éppen itt jelennek meg először. Legfőbb újsága, legizgalmasabb része az Emlékkönyvnek Illyés naplójának hat részlete. Az 1930-as évek elejétől kezdve s 1983. február 21 -i jegyzettel zárva évtizedenként pillanthatunk be ezek segítségével a költő életébe, gondolataiba. 88
