Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 5. szám - MŰHELY - Sas Péter: Adalékok az Erdélyi Helikon történetéhez: beszélgetés Lőrincz Lászlóval
Sztánán. Ő ott gazdálkodott is. Mintagazdaság létrehozásán fáradozott, s lóháton járta a falvakat népi építészeti vázlatokat készítve. — Kivel volt jó barátságban Kós? — Nagyon jóban volt Kovács Lászlóval, Tamási Áronnal, Bánffy Miklóssal. — Térjünk vissza azokra a bizonyos esti beszélgetésekre Kossal. A Helikon, illetve az Erdélyi Szépmíves Céh gyakori téma lehetett... — Az általam ismert időben nem foglalkozott ő sokat szerkesztőségi ügyekkel. Az aktuális nemzeti, politikai, társadalmi kérdéseken kívül a legtöbbször a transzil- vanizmusról beszélt nekem. — Ami nem lehetett véletlen, hiszen egész életét, munkásságát döntően befolyásolta, meghatározta ez az eszme. — Nem vagyok hivatott arra, hogy ezt pontosan megfogalmazzam. Kizárólag amiatt szólok erről, mert szorosan kapcsolódik Koshoz. O realista ember volt. Nem hajlott szélsőséges megfogalmazások felé. Sem jobbra, sem balra nem kötelezte el magát. Az erdélyi népeket nem különítette el egymástól, sem egymáson belül faji vagy osztályszempontok alapján. Ezeknek a népeknek (nem kisebbségeknek vagy többségieknek, hanem népeknek) közös a történelmük. Sajátosságaikat megőrizve ugyanakkor egymástól felfogásban és kultúrában sok mindent át is véve —viszonylagos egységben élnek egymással hosszú évszázadok óta. Ebből a sajátos történelmi fejlődésből és helyzetből kell kiindulni, ezzel kell számolni a jövőben is. Ezzel az egységgel. Az egységet kell hangsúlyozni és nem a különállást. Ez Erdély státusza. Kós ezen az említett, általános emberi humánum alapján értelmezett etnikumi értékmegőrző és továbbvivő feladatot vállalta. Az etnikum sajátosságait és egymásra hatását, a népi hagyományok beépítését az egyetemes kultúrába. Vállalta és akarta nemcsak a magyar, de a román és a szász etnikum gondolkodási, nyelvi, népművészeti, kulturális jellegzetességeinek a bemutatását, megőrzését. Nem véletlen, hogy Kós minden Erdélyben élő népet vizsgált. Az általa kialakított népi építészetben a domináns magyar elemeken kívül benne vannak nemcsak a magyar, de a román és a szász elemek is. Ez a felfogás tükröződik a Budai Nagy Antal című művében is. Perspektívában is viszonylagos egységként s mindenben egyenlő jogokat élvezőként kell elfogadni ezeket a történelmileg közös életet élő népeket. Ez Kós transzilvanizmusa. Megértve és megtanulva tőle — az enyém is. — Akkor Kost érzékenyen kellett hogy érintse az 1940-es változás. Nemcsak mint erdélyi magyart, de mint transzilvanistát is. — A bécsi döntés után válságba került a transzilvanizmus, mely Erdélyt mindig mint egy sajátos történelmi formációt, egységben vizsgálta. A kettéosztottság után előtérbe került a „mi a jó” dilemmája. Ha így fejeződne be a háború, akkor ez már nem az a bizonyos történelmi Erdély lenne. Elveszítené a három népből komponált egységét. — Tehát Kós nem örült a beállott történelmi változásnak. Történelmi ,,erőszaknak” tekintette? Ha igen, akkor mint szókimondó ember most sem hallgathatott bizonyára . . . — Nem is hallgatott. Nem is hallgathatott, mert rendkívül irritálta ez a helyzet. Két okból is. Ha perspektívában is így maradna, akkor a transzilvanizmus meghalt. Az is rossz volt, hogy Magyarországról hoztak majd minden vezetőt mindenhová. A helyzetet jói ismerő helybelieket nemcsak nem jelölték felelős posztokra, de meg sem hallgatták őket. Az így kialakult helyzetet Kós rosszabbnak tartotta, mint a megelőző állapotot. Mint ahogy ezt meg is írta az „Ezerkilencszáznegyven” című írásában. Ismét egyedül foglalva állást, mint 1920-ban is. — De mi volt a másik ok? — A másik ok az volt, hogy teljesen helytelenítette a háborúban való részvételt 78
