Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 5. szám - Bólya Péter: C-dúr, fisz-moll: regényrészlet

— Ne kiabálják, az isten áldja meg.

— A legjobb!

— Egészségére. — Visszament, lassan, a söntés mögé.

„Kedve s Fiam! Köszönöm szép képeslapodat, igazán helyes kis város ...” — (Mégis, no mégis. Elfelejtettem, hogy levlapot küldtem Pestre. Mint Fecó ama éjszakát.)

......Remélem, jól érzed ott magad. Hiányzol nekünk nekem és apádnak, Gizi néni is naponta

érdeklődik utánnad.” — (Van humora anyámnak. Gizi néni így mondja, két n-nel: „után- na”.) — „. . . Hogy megy a zenélés? Ugye, nem iszol sokat? Én aggódom. Ismertem egypár bárzenészt, mind meghaltak korán. Ittak, mint a kefekötők. Az lesz jó, ha jövőre egyetemista leszel! Addig piszkálom apádat, amíg összeköttetést nem szerez. Protekciót, no. (Lusta vénember.) Zenélni zenélhetsz akkor is, ha majd tanár leszel, ez egy jó állás, minden érában.” — Elmosolyodtam. Ez a stíl, ez a nyelvhelyesség . .. „Erá”-ról beszél, és komolyan is gondolja. Volt neki bőven: Horthy-éra, nyilas-éra, Rákosi-éra . . . S most: a klimax-éra. A változás kora. Hőhullám, szédület, vérnyomás le-föl; altatók, kencék, riadt pillantás a tükörbe. Félelem. „Hát én már soha ...” A fater nem szól: hallgat estvénként s olvas. Veszedelmes éra, tudja jól. Ki sejtheti, mely napon ront be anyám a Tor- schluss-pánik közepette: „Szeretem őt, Jenő a név»., huszonöt éves és szőke, ereje mint a kő, és katonás, kemény, kitartó! Szeretem, és eltartom őt, Ferenc!” — Apám felnéz, az újságot ölébe ereszti, és így szól: „Elmúlik, Hilda. Kapsz egy ampulla Ambo- szexet, majd a főnővér beadja. Klimax, klimaktérium, egyremegy. Jól vagy, Hilda?!”

— Anyám leül, sír. Hát neki már soha, soha... A kapu (Tor) zárul, bamm, döndülve becsukódik. „Elmúlik, Hilda.” Ez csak egy: éra.

. . írhattál volna többet is, rendes levelet, nem lapot. Hol laksz? Dűlő utcában, ezt tudom. Milyen ház? Emelet? Kertes?Jó a levegő? Légyszíves, élj egészségesen, még szeretném megérni, hogy sok örömem telik benned. Mindig érzékeny, tisztalelkü, tehetséges fiú voltál, novellákat is írogattál valamikor, remélem még nem mondtál le róla, inkább író legyél mint cigényzenész, bár az írók se teljesen normálisak, iszik és züllik mind, de az mégis valami. A legjobb lenne, ha rendszeresen eljárnál úszni, apád is azért él még, mert rendszeresen úszik a Lukácsban ...” — (No iszen. D.-ben csak egy patak van, meg egy gőzfürdő. A patakhoz Lia jár, a gőzbe meg Kese.) — „. .. azt se bánnám, ha valaki rendes lányt találnál (akár ott is!), az sok mindentől megmenti az embert, nincs rosszabb, mintha egy gonosz, számító rüfke kezébe kerülsz, készen leszel, meglátod, mindenedet elveszi, a lelki nyugalmadat, a magabiztosságodat, a pénzedet...” — (Ez utóbbit: veheti. Nincs.)

— „Eszel rendesen? Végtére is még fejlődsz!” — Remélem. Megette a fene, ha így és itt maradok, a Vadkacsa bolthajtásai alatt. Talán el se megyek többé innen? Berkesné meglátogat, hoz mindenfélét, és fejlődöm!, kinövöm a Vadkacsát, szétroppantom füstös bolthajtásait, futva távolodom az óriások földjén, Berkesné követ, száguldó seprőjén, hamarosan megérkezünk, vár az ország, ahonnan megszöktünk: a mesék tartománya. Nem, nem: felnőni nem volt érdemes.) — „Zárom levelemet, írjál! Nagyon várom. Csókol, Édesanyád.”

„Szia”, gondoltam, szürke szomorúság keringett körülöttem. S odakint is, az esős utcán. Igen, már esik, nyújtózva lélegzik a hársfák sora. „Szia”, gondoltam, anyám lassan távolodott az esős utcán.

. . . Már látom — és integetek — a Tulipán kedves cégtábláját. Két redőny lehúzva; egy (a bejárati) fel. Nyitva a helyiség, és mégsem: csak nekünk nyitott, mint egy megértő menedzser.

— Szia — szólott Fecó, s örült. — Aggódtam, hogy nem jössz.

Beléptünk. A „csukott” presszó hűvös, félhomályos termébe.

— Hogy jöttél be? Tényleg, hogy jöttél be? — kérdeztem.

33