Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 5. szám - Bólya Péter: C-dúr, fisz-moll: regényrészlet
Berkesné felszippantotta a stampedlijét, és elment. Csörrenve hullott szét a furdaló lelkiismeret... No, a két deci pálinka nem múlott el, mint a lelkifurdalás, zúgott a helyiség, majdhogynem összedőlt, János duplán tett-vett a söntés megett... Dúl a mátóság. Ez már nem oké; nem szelíd lebegés, álom és álmodás, bízó gondolatok, teremtő képzelet és sweet memory (édes emlékezés), hanem kóros szédelgés, kettőslátás, mi az úristent kéne csinálni, hogy semmis legyen a két deci? (Más málnából iszik annyit 24 óra alatt.) Hányni? Tovább inni? És mindent elfelejteni? „Mindent, mindenkit elfelejtek!” „Mindent... mindenkit...” — Furcsa téli napok sorjáztak: mindenki okos volt. Igen, talán az időjárás, talán a nemzetközi helyzet, talán a közelgő újév tette: mindenki okos vala. A tanárok filozofáltak, az osztálytársaim elemeztek, a lányok lelkiztek, apám fontoskodott, naphosszant hallgattam a bölcs igazságokat... — Hétvégén elhatároztam, hogy: utazom. El az „igazságok” és „konzekvenciák” elől, elfelejteni mindent és mindenkit, falusi lég-levegőt szívni, s úszni benne, élni, ahogy a természet diktálja, nem hallgatni másra, csak a fákra, nem „tudni”, csak „érezni”, menni, futni, amerre az ösztönök hajtanak ... És elérek egy vidéki állomásra, ahol színes múlt, élő, hús-vér emberek, táncos asszonyok, mosolybani gyermekek várakoznak; mindent tudnak, de nem mondják. S élek bízvást, boldogan: két napig. Hétfőn újra kezd a gymnasion ... Két nap az élet. Öreg, tornácos házat bériek a falu közepében; a pincében s részben a padláson: a múlt század. Méla magyar nemes leszek, nem írok, nem olvasok. Pipázom, tajtékból. Iszom, jó öreg bort a tornácon (egyedül az alkonyaiban, senki nem mer zavarni). A bölcsességem: a táj nyugalma. Okos vagyok, mert jól végzem dolgom. Nem vagyok filozóf, hanem pomológ (gyümölcstermesztő). Ez a filozófiám: a teremtő munka a kertben és azon túl, mindenütt. Nem beszélek: teszek. Hatok, alkotok, gyarapítók. Ha nő az alma, a barack, a meggy és a rózsák ama lugasban, megtettem, amit kell. Országszerte emlegetik híres gyümölcsömet. S eszik is; ízlik nekik. Boldog vagyok; megérdemlem az esti pipaszót. — Papot, bohócot nem tartok: nem igénylem az okos dumát. Béke van bennem, s a ház körül. Pihegve alszik a hatholdas kert, csak néha cseng az almafa gyümölcse (félig körte már; én ojtottam be, meg a kertész, Micsurin), n távolban a holtágú folyó: béka és -lencse, súlyom bőviben, tündérrózsa, vízililiom, parti álom .. . Befogok a bricskába, halkan röhög Lenke, a ló. Indulok: esti kocsizás a folyópartra. (Senki nem mond, ugye, okosat?) — „Ki vagy te, oh?”, kérdezi a vízi delnő, lenge, szűzi lény, haja görögös kontybán, ruhája tüll, áttetsző, topánja arany: ő vár a múltszázadi parton. „Én?”, szólok, „én vagyok, ego sum, Ágoston kettő László, magyar pomológus. Béke van nálam és bennem, a konzekvenciákat Pesten hagytam. Szeretsz-e, najád?” „Táncoljunk”, szól ő”, rockot vagy hully- gullyt. Új idők szele fú.” ,,... Én pihenni, aludni, pipázni és szőlőt metszeni jöttem ide”, mondom, „elhagytam a jövőt és a városi világot, mert ott mindenki okos. Hangulatra vágyom, megmagyarázhatatlan jelenésekre, álmokra, színre, képre, hangra, s ami mögöttük van, nem felfogható, csak érezhető . .. Értesz, najád? Előled viszont nem zárkózom el: egy lenge perverz kontakt nem lendít ki a kerékvágásból. Régi regény vagyok, két teljes napig.” — A nő szertefoszlik. (Ott se volt, csak a pára a folyóból.) Leülök a partra. Nézem a csendes vizet, hátam mögött halkan legel a ló, nyikordul a kocsikerék, amint odébb, odébb. Más hang nem hallik, csak a romantika. Fullaszt a gondolat: hétfőn menni kell, fel Pest-Budára. Vár a tankönyvek serege s az okos szó. Hangulat helyett észérvek, színek helyett tények, a kert helyett szóvirágok, a ló helyett Csontvelő, a tanár, a tornác helyett a zsúfolt suli-udvar, a bricska helyett a busz, a 12-es, a futóhomok helyett József, a homokos nepper, ajánlatát megteszi a Bizományi előtt... A szelíd, nyugodt, természetes álom helyett a valóság: a dühödt, öltözött, zajos és okos világ, ott Budapesten, 1960-ban ... — Felkelek a partról, indu31
