Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 5. szám - Bólya Péter: C-dúr, fisz-moll: regényrészlet

— Igen, itt van. — Elővette az asztalfiókból. — Tessék. Egy magas, fekete lány hozta.

— Kapafogú?

— Tessék?

— Olyan nagy, előreálló fogak . . .

— Igen, ő az.

„Lia”, gondoltam. „Hol előzött meg bennünket?” . . . Őslakos. Nyilván van más út is, amely a leveles csárdából a Tulipánig vezet.

A dosszién: „Ágoston László részére! Küldi Beke István. Tartalma: novellák.”

— Köszönöm — mondtam.

Kese: —Jöjjön be hozzám gyakrabban. Szívesen látom. Elbeszélgetünk. Maga kedves

fiú.

— Viszonlátás — mondtam, riadtan mentem kifelé.

— Viszontlátásra — mondta Kese.

— Mi történt? — szólt Fecó, midőn visszaértem a bárpulthoz. — Történt valami?

— Dosszié — mondtam. — Beke küldte, Lia hozta.

— Nofene — mondta Fecó. — Kár, hogy nem várt meg minket. Mindig kedveltem az idegbajos nőket.

— Szerintem örültél, hogy otthagytuk a francba, a leveles csárdába'.

— Akkor igen — mondta. — Most már más a helyzet. Jól vagyok.

Kinyitottam a dossziét. Benne levél. Felbontom. ,,Kedves Laci! Kérlek, olvasd el ezt a pár írást. Kíváncsi vagyok a véleményedre. Benned van valami olyasmi, amit minden író irigyelhetne. Erő? Álom? Szenvedés? . . . Nem tudom; de érzem, hogy értesz hozzá . . . Ahhoz, amivel én próbálkozom. Ölel, Beke.”

— Ne olvass — mondta Fecó. — Igyunk.

— Ittál eleget dilután — mondtam (idézve [„dil” = dél]: Gizi bejáróné. Csak tiszta forrásból, Ágost).

— Az más volt — mondta Fecó, szinte dühösen. — Már jobban vagyok. Világos? Felejtsd el azt a koszos csárdát.

„Mi történt? Mi baja?”

— Mi bajod? — kérdeztem.

— Semmi — mondta. — Élni akarok.

— Ismét egyet, Fecóka? — szólt Edit, az üres pohárért nyúlt...

— Igen — mondta Fecó —, élni akarok.

— Ja, majdnem elfelejtettem — szólalt meg Fecó. — Holnap Kishalmon játszunk, lakodalomban. Végkimerülésig. Négyszáz forint, kettőtől hajnalig. Szaxofonos: Sztálinváros Sándor. Ez a neve, istenbizony.

— És .. . és . . .

— Mi bajod?

— Itt... Ki lesz?

— Senki. Kese megértő, elenged. Itt egy hét alatt keresek négyszázat. Meg a jatt. Ezerrel jövünk haza, minimum.

— A nagydobot, a pergőt meg a lengőcsinnt kell hoznod, mást nem. Kocsival megyünk, Sztálinváros Skodájával. Nincs messze, huszonegy kilaméter.

„így, így: kilométer”, gondoltam. „Helyes. Fecónak is van érzéke a szabálytalansághoz. Kishalom: kilaméterekre van, nem tengeri mérföldekre. A stílus az ember, Ferenc.”

— Holnap — mondta —, fél kettőkor itt várunk.

28