Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 5. szám - Bólya Péter: C-dúr, fisz-moll: regényrészlet

— Jóreggelt. Álmot láttam, hogy itt kapható a város legfinomabb barackpálinkája, amely ...

— Van.

— Amely örök ifjúságot biztosít.

— Kér?

— És ez még nem is a város. Ez: kocsma az oda vezető út szélén. Gyönyörű. Mindig erre vágytam ...

— Deci, féldeci?

— Megái la n i a város előtt, és pálinka mellett eldönteni: tovább menni érdemes?

— Szóval féldeci.

— ... Vagy visszafordulni. Járt utat járatlanért el ne hagyj.

(Talán a nő rondasága bátorított fel, hogy hülyét csináljak magamból, szinte táncolva a kocsma padlóján.)

— Tessék — tette elém a felet. — Nem kell fizetni.

— Nocsak. És miért? Illetve miért nem?

— Maga ma az első.

— Első mi?

— Vendég.

— Ő ... Nem volt itt?

— Kicsoda?

— Aki, a rohadék, mindig mindenhol megelőz!

— Nem — mondta a csaposnő. — Ma még nem volt itt.

És mosta, tovább, a poharat.

Kétségtelenül boldog voltam: végre őrült lehetek. Senki nem ismer e helyen, és nincs is itt senki, csak a ronda csaposnő . . . Örökre ittmaradjak? Bolond, iszákos bohócnak a kültelek kocsmájában? A pénz s a pótlás nem gond: két forintért kézen állok a vendégek körében. Fasírtot is (tegnapit!) dob felém a nő, ha eljön a dél. Behúzom a megérkezett sörösládákat, pálinka jár érte. És nevetek, nevetek; bármit mondok, érthetetlen, és nem, nem bánt senki. — Záróra. Nyál csurran a szájam sarkán. Alvóhelyem: szalma a raktárban. Lefekszem, hónom alatt a csatosüveg, őt ölelem. Egér kapar; valódi, nem látomány, messze még a delirium. Utolsó mosoly, és elalszom, Nem álmodom; nincs miről. Ha felriadok, csak vizelni kell s a pótló korty. Iszákos vagyok, tudom; s már újra alszom. — Hajnalban ébredek, és az ajtó előtt ülve várom a csaposnőt. Nincs más célom; itt a jó: eszem, iszom, alszom. Most ugyan reszketek és fojt a szeszhiány, de lám, a dűlőúton feltűnik a gyönyörüszép csapos-hölgy, keze is közéig, ujjai között ott fénylik a kulcs, tollában a lehetőség: az első deci pálinka . ..

Az asszony felé fordultam.

— Mikor nyit? — kérdeztem.

— Félóra múlva — mondta, és mosolygott.

Hihetsz nekem, Zsuzska, nem hazudok.

Szándékom és kedvem ellenére mégsem maradtam a városszéli kocsmában, és most már gyorsan a city-be értem. A főtérre. Igen, kissé eltévedtem az út végén, „hála” a pálinkának . . .

A piac, megint. Ezúttal gyalog és eltévedve érkeztem oda, ahova tegnap busszal, szándékosan. Hol van Elvira? Tegnap . . . „Ott van. Megőrülök.”

Igen, ott volt: vásárolt a zöldségesnél. Kisdinnyét, savanyút — mint tegnap.

17