Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 4. szám - SZEMLE - Tömöry Péter: Kortársunk: a dráma: Tarján Tamás két kötetéről: [Kortársi dráma, Százszorszínház]: [könyvismertetés]
ján újra, meg újra találkoznak. Egy-egy témakör, motívum, konfliktus természetszerűleg nem magántulajdon: eltérő közelítésben, változott hangsúlyban felbukkanhat másoknál is. Az egymás mellett futó, szemléletükben és formájukban hasonló, de kérdésfelvetésükben és megoldásukban különféle tanulmányok eddig talán föl nem ismert összefüggésekre, jelenségekre deríthetnek fényt. Olyanokra, amelyek nemcsak egy-egy írót jellemeznek, hanem általánosságban a mai magyar irodalmat is. „Ezt a célt úgy véljük Tarján Tamás Kortársi dráma című kötete elérte. És ilyen vonatkozásban nagy kár, hogy Tarján (jóllehet magyarázatot ad rá) nem írt Mészöly Miklósról, Határ Győzőről, Tolnai Ottóról, Csiki Lászlóról s a magyar kortársi dráma történetében, színházban eleddig méltó helyét és jelentőségét még el nem nyert Pilinszky Jánosról. Hiszen ezeknek a drámaíróknak a pályarajzai a Tarján által rendezett „galériában” éppen „összefüggéskészségük”, találkozási (vagy ütköztetési) lehetőségeik „csomópontjai” okán lehetnének igen izgalmas szellemi megtekintésre érdemesek Tarján Tamás „tárlatvezetésében”. Az ami a Kortársi drámában sikerül Tarján- nak, nem sikerül a Százszorszínházban. Mert ebből a könyvből nem derül ki az elmúlt tizenöt év gyakorlati színházának jellege, fejlődésvonala, de még csak lényeges vonulatainak a vázlata sem. Ezt érezhette a szerző is, és ezért építette néhány színikritikájának teljes szövegét a Kortársi dráma című kötetébe. Éttől az írói pályaképek nyertek a gyakorlati színházban való megvalósulás eredményei folytán. A Százszorszínház Írásai — bármennyire a gyakorlati színház tematikai és stílustörekvései szerint csoportosítottak — nem képesek így, egy kötetben sűrítődve önmaguknál — színházi előadások „sache” recenzióinál — többet jelenteni, összefüggéseket felmutatni, jelenségeket meghatározni. Egymás mellé helye- zettségük — sajnálatosan — nem elégséges arra, hogy alkalmiságuk hiányérzeteit elfeledtessék az olvasóval. Mi több, sokkal többet (mert lényegesebbet) tudunk meg egy-egy konkrét előadásról a pályarajzok részleteiből, mint a felidézett korabeli kritikákból. (Például Örkény, Sarkadi vagy Hubay esetében). Hogy miért? Azért, mert a pályarajzokat magába foglaló kötet egységes szellemiségű munka, amelynek fejezetei egymásból épülő, egymásra alapozódó egységes esszévé válnak, míg a Százszorszínház ilyen formájában csupán egy kritikusi pályaszakasz publicisztikai írásainak a gyűjteménye, vonatkozások, összefüggések és ezek esélye nélkül. Furcsa mód ezt az érzésünket éppen a szerkesztettség mibenléte erősíti. Mert bármennyire színházközpontú is Tarján szándéka, bármennyire jelzi, hogy előadásokról és nem irodalomról vagy irodalmi művek színpadi megvalósulásáról akar írni, s bármennyire törekszik a teljességre abban a tekintetben, hogy mindenről említést tegyen, ami érdemesnek tűnt számára az elmúlt másfél évtized magyarországi színjátszásában, mégsem sikerül neki a gyakorlati színház eredményeiről, fejlődéséről, stádiumainak minőségéről képet alkotnia, rajzolnia. Talán a bőség zavara miatt? Lehet. De azért is, mert nem színházalkotó műhelyek, és ezeket vezérlő színházi eszmék és eszmények (A Vígszínház Thália, a szolnoki, kaposvári, kecskeméti színház, stb. jelentős és korszakot meghatározó színházi tevékenysége), s az ezekből születő szándékok, nem az új és kevésbé új, de Magyarországon friss kísérletek, ezek mibenléte és az ezek közötti összefüggések keresése, nem az egyes előadásokban fellelhető előremutató, spekta- kuláris struktúrákat és színházi szemléletet megváltoztató jelenségeket kutatja, hanem ezek helyett „névsorolvasási” teljességre szorítkozik, fölsorakoztató szándékkal helyez eléggé önkényes szempontok szerint egymás mellé recenziókat különböző színházi előadásokról. És igen nyilvánvalóan árulkodnak ezek az írások a kritikus „fejlődéséről”, a különböző időszakban íródott bírálatok nem egyszer egymásnak feleselnek attól függően, hogy milyeténképpen alakult Tarján Tamás szemlélete a színházi jelenségről. Mindezt (nem kis sajnálattal) azért kell leírnunk, mert érzésünk szerint benne van ebben a könyvben is egy jelentős színháztörténeti munkának a jó kétharmada. Benne van a nagy lehetőség, hogy a drámatörténet mellett a kortárs színház avatott és hivatott története is megszülethessék. És ez már ebben a műben is megszülethetett volna, ha Tarján nem csupán egymá; mellé szerkeszti írásait, hanem immár szakértelme visszapillantó és összegező rostájába he yezi őket s a tőle megszokott szigorúsággal és alapossággal választja ki mind az érdemleges színházi jelenséget, mind az erről szóló valóban érdem'’ges írást. Érzésünk szerint ebben a gazdag anyagban kár veszni hagynia a lehetőséget, mert a fenti igénnyel megírt színháztörténeti könyv a kortárs színházról igen hiányzik mindannyiunk asztaláról. Az a könyv, amely hasonlatosan a Kortársi drámához olvasmány az olvasónak, kézikönyv a szakembernek, forrásanyag és továbbgondolásra ihlető tükör a színházi alkotóknak s nem utolsósorban összefüggéseiben kritikai birtokbavétele a legillané- konyabb műnemnek, a színházi előadásnak, a színháznak. Annak a színháznak, amely mint mondják állandóan, válságban van, annak, amelyről éppen Tarján Kortársi dráma című könyvéből derül ki, hogy éppen a vészharangok kongatásának legsűrűbb éveiben volt képes Európára érvényes értékeket létrehozni tájainkon. TÖMÖRY PÉTER 87