Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 4. szám - SZEMLE - Füzi László: Egy tudós állampolgár gondolatai: Gombár Csaba könyvéről: [könyvismertetés]
nyitják, hanem azok az elemzései ist amelyeket a politikai és aszellemi élet különböző területeinek egymáshoz való kapcsolódásáról ad. Igaz, Gombár nem vállalkozott például az irodalom és a politika érintkezési pontjainak tisztázására, s különösen nem a történeti tisztázásra — szempontjai, következtetései azonban segítséget nyújthatnak az általa felvetett kérdések továbbgondolásához is. Ebben az összefüggésben két írását kell kiemelnünk. Magyarország fölfedezései címet viseli az a tanulmány, amely 1976-ban íródott és a Magyarország felfedezése című szociográfiai sorozat eredményeit,gondjaitveszi számba. A „Cifra nyomorúság” utóélete című írás jó hat évvel későbbi fogantatású, tárgyát pedig akár történetinek is nevezhetjük. Ez az írás ugyanis Szabó Zoltán híres szociográfiáját, a Cifra nyomorúságot elemzi — annak megjelenése után jó négy évtizeddel. Ez a megkésett elemzés azonban nemcsak arra szolgál, hogy a könyv újrakiadását szorgalmazza, hanem arra is, hogy a népi írók szociográfiai tevékenységének megértéséhez támpontokat adjon. Ezen a ponton kapcsolódik egymáshoz a két írás, olyannyira, hogy azokat egyazon gondolatmenet megnyilvánulásainak kell tartanunk. Gombár a szociográfiát — az eddigiekből talán sejthetően — nem irodalmi és nem is tudományos, sokkalta inkább politikai műfajnak tartja. „Szociográfiai irodalmunk színe-java nem a tudomány és a művészet között hánykolódik, hanem meghatározó sajátossága, hogy a 20. században ez politikai literatúránk egyik fő árama” — írja. A szociográfia tehát éppoly sajátos jelensége a 20. századi magyar fejlődésnek, mint ahogyan az a népi mozgalom egésze is: „Ahogy a népies fogalmunkat a 30-as évek egyik politikai mozgalmára vonatkozóan nem lehet sem populistának, sem narodnyiknak, sem völkisch-nekfordítani, ugyanígy a mi szociográfiánk is, mint terminus, mindig körülírást igényel a népiesség, mint mozgalom általi sajátos kombicionáltsága miatt”. Egyre inkább teret követel magának az a felfogás, hogy a népi mozgalom a „nemzet alatti” Magyarország önazonosságának megfogalmazódását jelentette. Ebben az összefüggésben is fontos szerepet kell tulajdonítanunk Gombár szemlélet- módjának. A népi mozgalom egymáshoz kapcsolódó csoportjai és irányzatai között ugyanis éppen a másik Magyarország tagadása teremtett egységet. „De ha ez a reform most meg nem indul, elsőnek hagyom el a közéletet, s hallgatásommal adok igazat azoknak, akik mint valami hulláktól fertőzött talajt akarják lehordani az egész magyar középosztályt s növénytelen, csikorgó salakkal, de biztos alappal tölteni fel a helyét” — írta még Németh László is, 1935-ben. Ismeretes: a népi szociográfiák az ország különböző tájegységeit akarták bemutatni (a Sárközi György szerkesztette Magyarország felfedezése sorozatban végül is csak három kötet jelenhetett meg). Úgy véljük, a népi mozgalom sikeréhez nagyban hozzájárult az is, hogy a mozgalomban szerepet vállaló írók, költők között hasonló volt a kapcsolódás, mint a könyvsorozat tervezett kötetei között. A dunántúli puszták világát bemutató Illyés Gyulától a Farkaslaka székelyeinek gondolkodását magában hordozó Tamási Áronig terjed itt a sor. Ugyanakkor másfajta tagolódást is megfigyelhetünk: a művek, gondolatrendszerek egymáshoz csupán lazán kapcsolódó funkcionális tagozódását. Mindezeket a különbözőségeket magán a mozgalmon belül a hasonló politikai alapállás hidalta át. Gombár tehát nem véletlenül hangsúlyozza a népi irodalom — és így a szociográfia — alapvető politikumát. Szabó Zoltán könyvével kapcsolatban írja: „1938-ra cifra nyomorúsággá vált ez a régió, és nem kis részben az egész ország. Ennek észrevétele, a részletekbe való belátás, és az összefüggés feltárulása — s ezt szeretnénk most hangsúlyozni — óriási mértékben a népi írók politikai crédójától függött”. Azt jelenti ez, hogy vannak időszakok és műfajok, amikor a politikai alapállás tisztázása, a valóság által felvetett kérdések politikumának megragadása fontosabb felismerésekhez vezethet, mint a művészetek — vagy akár a tudomány — öncélú művelése. Gombár Csaba mindezt a követelményt a tudománnyal és a művészettel szemben is felállítja. Pontosabban: nem egyszerűen a tudománnyal és a művészettel szemben, hanem azok politikailag is érdekelt „részterületeivel” kapcsolatban. így foglalkozik a társadalom szerkezetével kapcsolatos szociológiai vizsgálatokkal és az 1970-ben újraindult Magyarország felfedezése című sorozat köteteivel. A szociológiai vizsgálatokkal kapcsolatban írja: „Hiába a fejlett és egyre káprázatosabb kutatói technika, ha a mai társadalom szerkezetének faggatói jórészt úgy gondolják tudósnak magukat, hogy egy politikamentes, úgynevezett alapstruktúrát keresnek, miközben a század térségünkben is gigantikussá nőtt politikai intézményei és folyamatai struktúrákat rombolnak és kreálnak, s amiből adott helyzetben egyaránt következhet a teljes struktúrálatlanság, illetve számos szerkezet egyidejű zagyvaléka. Mindezt »politikamentesen«, azaz, hogy a kérdés kutatója a politikába ne ártaná magát, nos ez így teljességgel megközelíthetetlen és föltárhatatlan.” Hasonló az alapállása akkor is, amikor az újabb magyar szociográfiákról szól. Mint láttuk, Gombár a szociográfiát kvázi-politikai műfajnak tekinti. A Magyarország felfedezése köteteinél azonban éppenséggel a forma sajátos politikai természete figyelhető meg a legkevésbé. A sorozat első köteteinek erényét a tudományok eredményeinek felhasználása adja, Gombár ezt mindenképpen erénynek tudja be, a riportszerűségen való továbblépésnek. Erdei Ferenc, Lázár István, Kunszabó Ferenc, Zám Tibor, Végh Antal, László- Bencsik Sándor könyveiben — az elkötelezettség mellett — érezhető volt a politikaformáló szándék, a többi kötet azonban inkább csak lexikális jellegű fölfedezéseket eredményezett. Ennek okát 84
