Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 4. szám - VALÓ VILÁG - Márkus Béla: A "parasztpolitikus" író: Sarkadi Imre pályája 1949-1953 között

telmezhető, mint ahol csak a díszletek, jelmezek változtak meg, egyébként régi hősét helyezte át Sarkadi az új kor teremtette új motívumok közé, megvizsgálni, hogyan viselkedik itt. Varjú János története kiváltképp azzal tűnik ki, hogy a verekedésig vezető utat mint a hőst ért ingerek és az ezekre adott válaszok-reakciók kapcsolatát láttatja. Ezzel függ össze, e viselkedésleírással, hogy a szövetkezeti dolgozó tudata homályban marad. De a munka sem játszik itt még halvány szerepet sem. Nem úgy a Gál János útjában, amelynek különösen a befejezése olyan értelmezést is megenged, sőt sugall, hogy a gyakorlat, a valóság átalakítása az elsődleges, a lényeges, s az elmélet, a tudat fejlesztése csak másodlagos, kevésbé fontos lehet. Kállai és Gál János beszélgetésével Sarkadi „fontossági sorrendet” is látszik diktálni, amikor elárulja, hogy alig olvas, sok mindent még a Szabad Földből sem ért, az államformával sincs tisztában, ez a „kitűnő dolgú, kitűnő munkásember”. S a hangsúly félreérthetetlenül az utóbbin van. Mert a regénybefejezés azt is állítja, hogy az elméleti ismeretek megszerezhetőek — azért a tanfolyam —, de a szorgalom, a munkás kedve, a kitartása vagy megvan valakinek, vagy nincs. A Rozi viszont mintha azt kísérlené meg, hogy egy ösztönösen, mintegy a maga erejéből fejlődő hőst állítson a középpontjába, aki mind a fizikai, mind a szellemi munkának ^megszállottja, akiben tehát a tanulás vágya egyesül a munkakedvvel, az elmélet elsajátításának akarata a gyakorlat ismeretével, vagyis aki a tudatos fejlődés példája lehet. A munkának mint életelvnek, jellemminőségnek a centrumba kerülésével, Sarkadi szemléletének eme változásával —s aligha a dráma, illetve az epika közötti műfaji különbségekkel — magyarázható továbbá, hogy az Út a tanyákról főhőse az a Fekete Antal lesz, aki a címe szerint is konfliktust hordozó alapnovellában, a Két malomkő között címűben csak halvány epizódalak.

VERES PÉTER SZOMSZÉDSÁGÁBAN

Ebben a szemléletváltozásban nagyszerepet kell tulajdonítanunk Veres Péternek is. A közös szülőföldön, vagy: a szülőhelyek közelségén, aztán az országjáró parasztpárti politikus mellett vállalt — az újságcikkekből ismert — adjutánsi feladatokon túl döntően befolyásolta kettejükl 948—1949 körüli kapcsolatát az a tény, hogy Békásmegyeren majdhogynem egymás szomszédságában laktak. Sarkadinak a későbbi feleségéhez írt levelei részletesen beszámolnak róla, mit jelentett ez a közelség. „Péter bácsinál” töltött egész délutánt „okosakat beszélgetve” a levegő elektromos feszültségéről, mag- netikus hatásokról: aztán száz forintnyi „fizetést”, a könyve —valószínűleg a Próbatétel — „összeállítása körül végzett munkálkodásért”, ami, meglehet, csak az önérzetet nyugtató ürügy volt a jó alkalomra, a különben nehezen elfogadható baráti segítségre. A barátságot jelezte a készülő kötet kéziratának megbeszélése is. Bizalomról árulkodott. S ha ez a mű a Próbatétel volt, márpedig ez valószínűsíthető a leginkább, akkor nem nehéz kideríteni, honnan kaphatott Sarkadi döntő ösztönzéseket arra, hogy az ember igazi próbájának a munkát tartsa, ezt tekintse az emberség, a kiválóság alapjának. A Gál János útjában s a szövetkezeti novellák többségében, de elvont formában a Kőműves Kelemen drámatöredékeiben is az a Veres Péter-i gondolat fogalmazódik meg, hogy a szövetkezet is csak úgy ér valamit, „ha együtt akarják, és nemcsak a földjét, és az erejét, hanem az eszét és a lelkét is beleadja az ember”. A munkától magától jókedvre derülő Dankó Jánosban a Gál Jánosok, Varjú Károlyok ősükre ismerhetnek. Suli Kis Vargában és a többi „kutyaütő”, „mindenre szer”, „ugrifüies”, „cso- szcli”, „makk-kopáncs”, „futrinkabogár”, „gazdák hazugja”, „sunyi” alakban pedig, aki „lapul, kullog, tájékozódik, a szeleket szaglássza”, nem egy, a rongyemberség meg66