Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 4. szám - Mezei István: Hazaérkezés a szülővárosba: memoár
MEZEI ISTVÁN HAZAÉRKEZÉS A SZÜLŐVÁROSBA* Végre megpillantottam a régen várt és óhajtott városjelző táblát: Baja. Szívemet melegség töltötte el. Itthon vagyok, de fogolyként. A laktanyát elhagyva először az Erzsébet királyné úton vonultunk, majd onnan jobbra letérve jutottunk az alvégi Szent Antal utcába. Amikor elhaladtunk a Bem József utcánál, eszembe jutott Ditelján Mátyás bácsi, édesapám jó barátja, aki ebben az utcában lakik, méghozzá a második vagy a harmadik házban. Jó lenne most kilépni a sorból és bekopogni hozzájuk, biztosan szívesen befogadnának. De most erről szó sem lehetett. Az SS-eket dühítette, hogy a járókelők megvető pillantásokat vetettek, és megjegyzéseket tettek feléjük. Elértük a Damjanich utcát, ahol a szüleim laktak. Szomorúan pillantottam a házra, amelyből bizonyosan hiányoznak szeretteim. Az óvoda előtti kútnál egy asszonyka, aki vízért jött, és dermedten nézte vonulásunkat, a kannáját odanyújtotta az egyik fiúnak, hogy igyon belőle. Az egyik SS-katona máris az asszony fejére ütött, majd a vizet ivót bajonettjével hátba szúrta. így vonultunk tovább, a vérző fiút támogattuk, nehogy újabb szúrást vagy lövést kapjon. Bár ettől itt bent a városban óvakodtak az SS-ek. Amerre elvonultunk, vagy inkább vánszorgásnak lehetne nevezni ezt a menetelést, az emberek megdöbbenéssel tekintettek felénk. Ilyen gyalázatot eddig még sohasem láttak. Szörnyű látványt nyújtottunk, ez tagadhatatlan. Végigmentünk a Czirfusz Ferenc utcán, s itt gondolatban megint a régmúlt elevenedett meg. Éveken át Antész Jóskával, Dzsida Bercivel ezen az utcán jártunk nap mint nap az iskolába. Szép és gondtalan volt akkor az életem. Akkor nem gondolhattam arra, hogy egyszer majd halálraítélten, megkínzottan vonulok a kedves öreg gesztenyefás utcán át. A Czirfusz Ferenc utcából jobbra kanyarodtunk, és Kiscsávoly felé irányítottak bennünket. Egy pillanatra felmerült bennem az a gondolat, hogy a vasútállomásra visznek bennünket,talán be akarnak vagonírozni. Ettől a lehetőségtől nagyon megijedtem, semmi szándékom nem volt Bajáról elutazni. Az ijedtségre azonban semmi okom nem volt, hiszen a sorompón át vezetett az utunk. De hová visznek az SS- ek? Amint a várostól egyre jobban távolodtunk, rossz érzés kerített a hatalmába. Kis- csávolyt elhagyva a zsidó temetőhöz érkeztünk. Mit akarnak velünk az SS-ek? Csak nem itt a temetőben akarnak velünk végezni? Minden jel arra mutatott, hogy ez a szándékuk. Amit nem tudtak Cservenkán a téglagyárban és utána az úton teljesíteni, azt itt akarják elvégezni? Itt a bajai zsidó temetőben teljesedik be a sorsom? Ezért kínlódtam végig a több száz kilométert, hogy hazaérkezve itt pusztuljak el? A gondolattól, hogy ez rövidesen bekövetkezhet — mert miért hoztak bennünket a várostól távol eső temetőbe —feltámadt bennem az élni akarás. Ha már itt vagyok Baján, nem adom meg magam egykönnyen. Ki kell jutnom innen, minden áron. Meg kell várnom, amíg teljesen besötétedik, és akkor a sírok között kúszva az őrök között minél messzebbre kell eltávolodnom. A kúszást már meg is kezdtem, hogy minél közelebb legyek ahhoz a helyhez, ahol az SS-ek tartózkodnak. Amíg eddig eljutottam, teljesen besötétedett. Az ég felhős volt, így a hold sem világított, ez kedvező volt a számomra. Az őrök között nagyon óvatosan megkezdtem a kúszást, arra is vigyáznom kellett, hogy a száraz avar zörgése ne terelje rám a figyelmet. Túljutottam az SS-eken, de még mindig nagyon közel voltam a veszélyes zóná. * Részlet egy hosszabb önéletírásból. (A memoárból már közöltünk részletet folyóiratunk 1984/5. számában). 27
