Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 4. szám - Iluh István: Boglyába gyűjtött napjaim: önéletírás IV., befejező rész

huszonhat évem makulátlan minden emberi gyarlóságtól, minden bűn alól, tisztának éreztem és becsületesnek minden percem, amit megéltem. Nem csavarogtam, dolgoztam, amióta csak eszem tudom. Amikor anyósom kifogyott a felháborodásból, a picike kis előszobában jött-ment idegességében, én hallgattam, mintha nem is rólam lenne szó. Bementem a szobába, ahol minden utamba állt, úgy éreztem, ha most nem ihatok, megfulladok. Jaj de sokszor lakoltam a szüleim örökös nyomorúsága miatt, így lesz ez mindig, életem során sose szűnik meg, akárhová sodor az életem? A sorsnak van egy kényszerpályája, ami nem engedi az embert más mederbe, csak abba, amit a szülei is megéltek? Szerettem volna meghalni, elmúlni, összeesni a kimondott igazam nélkül. Marika sírva jött utánam a szobába. Amikor meglátta, hogy öltözöm, megkérdezte: hová akarsz menni? El, minél messzebb és minél távolabb az emberektől. Ne menj sehova! Neked az semmi, ahogy én szeretlek! Majd visszajövök, mondtam, ha hívsz, ha vársz, ha nem tudsz nélkülem élni. Nem akarok senkit boldogtalanná tenni, mert én tudom, az milyen szörnyű. A család nagyot nézett, amikor hazaállítva beléptem az ajtón egyedül, magányosan, nyomorultan, alkoholtól könnyes szemekkel, énekelve azt a dalt, hogy nem tudom az életemet hol rontottam én el, gyógyítgatom a lelkemet a cigányzenével. Mi van, kisfiam? — kérdezte anyám, mi baj, mi bajod? Semmi az égvilágon, semmi, semmi, semmi, mondtam és zokogva rázuhantam a bevetett ágyra. Meghalni már sokszor szerettem volna, de sohase annyira, mint akkor. Nem soká tartott a világgá menésem. Amikor kialudtam magamból az italt, az isten se tudott volna visszatartani attól, hogy ne pattanjak kerékpárra. Egy óra sem tellett bele, már vissza is értem. Marika zokogva borult a vállamra. Hol voltál, merre voltál? — kérdezte. Meg tudtad tenni, hogy elmentél, itt tudtál hagyni úgy, mint aki soha többé nem akar látni engem? Ne, énrám ne haragudj, én nem bántottalak, anyuka meg ilyen, ő mindenkit gyűlöl, aki él. Én tudom, miért, hogy mért ilyen, és mióta ilyen, te nem tudhatod, te nem ismerheted őt, nem rossz asszony ő, hidd el, nem volt ő ilyen mindig, csak azóta, amióta eltemette a huszonhárom éves fiát ötvenháromban, a bátyámat. Értsd meg, ezért van, hogy senkit se kímél. Boldog, ha valakinek fájdalmat okozhat, és az mindegy, hogy ki, nem számít neki, ha én vagyok az, vagy más, kihűlt, kialudt a szíve mindenki iránt. O már csak él, kiégett, kihalt belőle az anya. Én szeretem, hiszen anyám és én nem szerethetem másképp, mint csak úgy, mint ahogy mindig szerettem. Ő már sose lesz másmilyen, se másokhoz, se a családjához. Gyere, még ők se ebédeltek. Vártunk, hogy majd csak jössz. Az asztalra öt tányér volt kirakva, amikor beléptünk az előszobába, apósom miközben felemelte a szedőkanalat, azt mondta: gyertek már, gyerekek, mert én meghalok éhen! Anyátok meg már kétszer melegítette meg a levest, amíg ti önfeledten csicseregtek egymásnak a kapuban, mint akik nem is házasok, hanem jegyesek lennének. Marika, szedjél az uradnak! — mondta anyósom, — olyat, amit szeret.

Hetekig jártuk a várost, de sehol se találtunk olyan albérletet, ahova vihettük volna a bútort is magunkkal. Hatvanhárom májusa közeledett, amikor Marika elkérte anyósomtól a még lánykorában megtakarított háromezer forintját, merthogy szeretne Pistának venni egy öltönyt, mire jön a felvonulás, hogy mégse ebben a régi öltönyében legyen a felvonuláson, mert a többi nővér mit mondana, ha meglátná. Anyósomnak rögtön elfehéredett a szája széle, amikor ezt meghallotta. A szekrényben lévő ruhákat, ahol a pénz volt, kidobálta a padlóra, és amikor megtalálta a pénzt, szinte odadobta Marikának azzal a megjegyzéssel, itt van, költsd rá az egészet, öltöztesd fel, borulj a lába elé, és imádd, és könyörögj neki, hogy mindenem a tied, csak el ne hagyj. Mert neked nem az anyádra van szükséged, hanem a férjedre. De kijelentem, hogy mától kezdve külön konyhán vagyunk! Csak nem gondoljátok, hogy egy tálból eszünk ezek után is! Ha férjhez mentél, álljatok meg a magatok lábán! Azt még elviselem, hogy itt laktok, de azt már nem, hogy adtok is pénzt meg nem is. Ezért spóroltál, lányom, hogy a