Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 3. szám - MŰHELY - Ludwig Emil: Királygyilkos kunok, eltűnt kerek templomok nyomában a Duna-Tisza közén
LUDWIG EMIL KIRÁLYGYILKOS KUNOK, ELTŰNT KEREK TEMPLOMOK NYOMÁBAN A DUNA-TISZA KÖZÉN Még a filmhíradók mindennapi borzalmain edződött idegzetű nyájas olvasót is kirázza a hideg Druon „elátkozott királyainak” rémtörténeteitől, a horror-műfaj klasszikusának is tekinthető Shakespeare királydrámái mintha jobbak volnának a Hitchcock-sztoriknál, a reneszánsz és a humanizmus idilli Itá- liájában ördögi asszonyszemélyek vetik a hurkot, keverik a mérget, és folytathatnánk a régi korok szörnyűségeinek fölidézését, hiszen még a jámborabb természetűnek ismert szlávok középkori története sem szűkölködik rémisztő királygyilkosságokban. Számítógépes szakkönyvben láthatni — az alkalmazhatóság derék példájaként — az angol királyi ház leszármazási tábláját, a kereszttel megjelölt évszámok mellett sűrűn ott áll a lakonikus megjegyzés: — „meggyilkolták”. Bizonyosan így volt ez nálunk is, gondolnánk hamarjában. Csakhogy végiglapozván a középkori Magyarország egymást követő uralkodóinak hosszú névsorát, némi meglepődéssel tapasztaljuk, hogy alig akadt köztük olyan, aki alattvalói keze által végezte volna be életét. Zivataros történelmünk persze éppúgy bővelkedik szörnyűséges, mondhatni morbid eseményekben ez idő tájt, mint az említett nációké, és ezeknek a színtere többnyire nálunk is a királyi udvar, amelyet felénk is inkább a bánkbáni komorság, mintsem a Bródy Sándor-féle királyidillek derűje jellemez. Az Árpádok koránál maradva azonban megállapíthatjuk, hogy a környezete által kiforralt gyilkos merénylet áldozatául ténylegesen csak egyetlen királyunk: IV. László esett, és ő sem éppen a dramaturgiailag szokványos körülmények között. A zavaros időknek, háborúknak, lázadásoknak voltak ekkor már koronás áldozatai magyar földön is, gondoljunk csak Aba Sámuelre, vagy a velencés I. Péterre. Mégis, úgy tetszik, mintha uralkodóinknak alattvalóik kezétől kevésbé kellett volna tartaniok és így az erőszakos királyhalálnak kivételes, mondhatni kriminális esete a IV. Lászlóé. A történelemkönyveinkből inkább Kun Lászlóként ismert Árpád-ivadék legyilkolása még hét évszázad távolából is borzongtató história, különös előzményei és körülményei ellenére — vagy éppenséggel azok miatt — igazi vérgőzös shakespeare-i királydráma, annak minden kellékével és statisztájával. Pontosan húsz évvel nagyapja, IV. Béla király, a második honalapító halála után, 1290. július 10-én teljesedett be a végzete a 28 esztendős uralkodónak a bihari Körösszeg közelében, keresztény magyar királyhoz semmiképp sem illő helyzetben. A történtekről, László viselt dolgairól a bécsi Képes Krónika hat-hét évtizeddel később így tudósít: „László király felesége apuliai Károly király leánya volt. Ő azonban megvetette a házastársi nyoszolyát és kun leányokkal hált: Édua, Köpcsecs és Mandula volt a nevük; volt sok más ágyasa is. Szerelmüktől szíve méltán megromlott, bárói és országának nemesei meggyűlölték. . . . Ezenfelül eljött ellenére a fermoi Fülöp apostoli legátus, mivelhogy kun módra és nem katolikus szokás szerint élt... a királyt kiközösítéssel fenyegette, ha nem gyűlöli a pogányokat, nem követi a keresztény szokásokat és nem él házastársi nyoszolyában. De mit sem érvén el a királynál, hazatért. Ezután rövidesen az Úr 1290-ik esztendejében, hétfői napon, nem sokkal Szűz Szent Margit vértanú ünnepe előtt, a körösszegi vár közelében maguk a kunok — akikhez pedig annyira húzott— Kivált Árboc, Törtei és Kemence, meg atyafiságuk és cinkosaik ... a királyt nyomorúságosán megölték.” Mivel a Krónika képes, szerencsénkre ott láthatjuk előbb Fülöp püspököt, III. Miklós pápa követét, bíborosi öltözetben, fehér lován, páncélos lovag kíséretében, a közvetlen mellette lévő „P” — iniciálé miniatúráján pedig a király címeres, Árpád-sávos díszítésű sátrát, előtte a vérébe fagyva fekvő király- lyal, aki még holtában is a fején viseli a jellegzetes kari más-csúcsos kun süveget. A miniátor megörökítette gyilkosait is. A felhajtott szegélyű sátortól balra, a háttérben ott áll két, felemelt kardot markoló kun vitéz. Egyikük fején fehér karimás piros föveg, a másikén a karima piros, a csúcsa fehér, mint a király fején lévőé. Két marokra fogott hosszú, egyenes kardjaik oltották ki tehát ennek a jobb sorsra érdemes, vérbő történelmi figurának fiatal életét, akinek az előző másfél évtized során aligha telt el egyetlen napja esemény nélkül. Még alig 16 esztendős, amikora morvamezei ütközetben (1278. augusztus 26.) II. Ottokár cseh király legyőzésével egyszer és mindenkorra véget vet a Premyslidák terjeszkedő terveinek, és trónra segíti szövetségesét, egy Rudolf nevű tartománygrófot, akinek leszármazottai 1918-ig élnek majd — nem is akárhogyan — az ölükbe pottyant hatalommal.) Vajon felmerülhetett-e valamelyik későbbi világbíró 71
