Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 3. szám - Temesi Ferenc: Por: regényrészlet

JOKERS”. Gyakorlati megfontolás is állt a névadás mögött: Apolló anyja pasziánszozott, minek folytán a fia szerint semmi szüksége sem volt a pakliban lévő dzsókerekre. Hiába hordtuk azonban a twistpulóverre, zsabós ingre tűzve a szerencsét hozó kártyalapokat, mindenki csak ,,Lecsó”-nak hívta a zenekarunkat. Ez a mindenki körülbelül ötvenhatvan főből állt. Ők voltak azok a szerencsések, akiket mi boldogítottunk vasárnap délutánonként a Porlódi Konzervgyár kőpadlós üzemi étkezdéjében. ~-unk nem volt. Ezzel messze megelőztük John Mayallt, a „fehér-blues” angol nagymesterét, anélkül, hogy tudtunk volna róla. A kedvenc számukat, az „And I Love Her”-1 (— dal 3.) is így játszottuk. Az egyik próba (mert ilyen is volt) megjelent egy széles szájú, bozontos kerti törpe, az orra mint egy egyenlő szárú háromszög, hóna alatt egy pergődobbal, amely jó néhány gyermeknapi felvonuláson szolgálhatta már valamelyik úttörőcsapatot.

Mi akarsz, Öcsi?, kérdezte tőle Apolló.

Dobolni, mondta a fiú, aki tényleg nem sokkal lehetett több másfél méternél, és jó, ha tíz évesnek kinézett.

Dobolni, azt nem tudott, de tágra nyílt, bogárbarna szeméből csak úgy sütött a hit. A következő vasárnap már az ő ingén is ott virított egy dzsóker; s nem rajta múlott, hogy tavasszal — szerencselap ide vagy oda — úgy kirúgtak bennünket a Konzervgyár étkezdéjéből, hogy a lábunk se érte a földet.

(— Gitáros Emerencia)

2. Fonyó Józsi

A legvadabb beatidőkben is egy dixiland-zenekarban játszott, megbízhatóan, mint egy gép. Játéka kemény maradt vendéglátóipari korszakában is (-► Csirke), miként zoknijai, melyeket hetente váltott. Tibetben, vagyis Kübekházán lett tanyája; disznóhizlalással kezdett foglalkozni. Megpróbálta pitiztetni is némelyiket, de sikertelenül, mert a disznónak köztudottan a legmagasabb az intelligenciahányadosa a háziállatok között, szemben, teszem azt, a földigilisztával, amelyé 9/10. (-►életrajz 3).

3. Furcsa

Egyedül ő lett zenész a „De profundis” együttesből, amelynek — mit szerénykedjem —, szólóénekese voltam. (Nemcsak a csellóra, a gitárra se állt rá a kezem). A Liliom utcai,egyetemi KISZ-klubban játszottunk (-*- buli), így bizony megesett, hogy némelyik tanárjelöltnek, aki a Juhász Gyula Gimnáziumban okított, tátva maradt a szája. Én meg kétségbeesetten kapaszkodtam a mikrofonba, mint hajótörött az egy szál deszkába, miközben Furcsa gonoszul odasziszegte hátulról, a dobok mögül:

Mozogj már! Add el a számot!

A szünetben megittam két féldeci rumot hitelbe (csak rumot, és sört lehetett kapni), és második menetben már el mertem engedni a mikrofonállványt, melyre egy ócska magnómikrofon volt szerelve. Jobbára Kinks, Them, Small Faces, Animals és Searchers számokat játszottunk, mert három-négy akkordból ki lehetett hozni őket, és számíthattunk Furcsa dobszólóira. De játszottuk például a Procol Harumtól az „A whiter shade of pale-t vagy a ,,Homburg”-ot is, amit akkoriban egyedül én tudtam elénekelni Porlódon. Ezért is neheztelt rám Furcsa: miattam nem énekelhetett. Dobverők nélkül meglehetősen gátlásos volt ő is, mert tyúkmelle volt, amit ugyan senki se látott rajta, de ő szentül hitte, hogy igen.

40