Forrás, 1985 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 3. szám - Temesi Ferenc: Por: regényrészlet
„A disznótorról Az alföldi nép minden szokásait még most sem a korszellem követelménye, a mívelődés és a fölvilágosodás által fölkapott újítás — de a tiszta, vallásos érzület szabályozza! A mint például böjtben óvakodik a zajosabb mulatságtól, pünkösd előtt nem tart esküvőt: úgy az is a ritkább esetek közé tartozik, hogy egy valamire való gazda a karácsonyra előkészítő napok előtt disznótort tartson! Szokásból és tiszta vallásosságból, mely e munkától ment időre rendeli a csöndes vigalmat, megédesítve (de csak mértékletesen!) a pihenés drága óráit! Szokásaink közül a disznótor — érdekesség tekintetében — éppen nem áll az utolsó helyen. Érdekessége mellett azonban fölöslegesnek, sőt tökéletesen károsnak mondható. Az még hagyján (habár ehez is sok szó férhetne) hogy egy jómódú polgár gyermeke kiháza- sítása alkalmával a kétrendbeli atyafiság tiszteletére környékre szóló lagzit csap: de egy vagy több hízott disznó emlékére mai napság, az anyagi süllyedés lejtőjén költséges dínom- dánomokat rendezni nem tűnik föl ésszerű cselekedetnek! Hol vannak már azok az idők, amikor egész csordákat tereltek föl innen Bécsbe? A jó háziasszony a vendégektől elkéri a kendőket. Ugyanis a tor végeztével kimegy a kamrába: egyikbe kolbászt, sózott húst, miegyebet, a másikba aprólékot, kalácsot, a harmadikba szalonnát, oldalast — így mindenkinek egyetmást köt a kendőbe. Órahosszáig ezzel bajlódik. Minden egyes távozó vendégnek átadja a tor ajándékát. A talpalávalót húzó cigányoknak is jut egy kis porció. És a jó asszony egyszer csak azt látja, hogy a leölt két disznó felét fölette a vendégsereg, a másik felét pedig tökéletesen elosztogatta. No de csakhamar megnyugszik — mert hiszen ez már így szokás! Szokás, melly gyarapodásra nem vezet! Éljen a szegényebb is — gondolja magában! Oszd meg a vagyonod a szűkölködővei — megáld érte az Isten ... Nono, édes magyar népem. Ebből a nagy szeretetből talán egyszer valahára engedhetnél is valamit." 2. ~vágás Az egyetlen dolog, amiben apám igazán kíváncsi volt a véleményemre gyerekkoromban, a ~ vásárlás volt. A „sötét” ötvenes évek második felében, amelyek persze az akkori gyerekek számára fényesek voltak, mint egy füles prémsapkás katonától ku- nyerált jelvény, szinte minden évben vágtunk ~-t; még ha olykor „felesben” is. Apám ilyenkor mindig magával vitt az állatvásártérre, ahova főként ~-kat hoztak be kocsival a környékbeli parasztok, a maguk összetákolta ketrecekben. Büszkén lépkedtem apám mellett, aki jókedvű volt ilyenkor, és az egynapi lógásra gondoltam. Még kisebb meghűlések esetén is elküldték bennünket az iskolába a nővéremmel, de ~-vágáskor „családi ok” bejegyzés került a mulasztásokat igazoló rubrikába az ellenőrzőmben. Na mit szólsz ahhoz a hegedú'orrúhoz? Apám odamutatott az egyik szekérre. Szerintem túl nagy. Nézd csak azt a tarkát! És volt úgy, hogy az én választásom szerint vettünk ~-t. Ezzel a ~-vágás számomra legérdekesebb része véget is ért. A többi már a felnőttek dolga volt. Kiváltképp anyámé; a bél mosása közben még arra is gondja kellett hogy legyen, nehogy a böllér idő előtt berúgjon, mert akkor a következő nyárig ehettük az elsózott ~ -Ságokat. 38
